A mai sanyarú sorsú magyar focit ismerve ez szinte elképzelhetetlen.

A Nemzeti Örökség Intézete Nemzeti siker – a sport címmel rendezett konferenciáján Szegedi Péter szociológus előadásában azzal is meghökkentette hallgatóságát, hogy 1893-ban bizonyos Szafka Manó budai főgimnáziumi tornatanár – ő hozta az első labdát Angliából – futballjátékot szervezett, de a szabályismertető fordításába hiba csúszhatott, ezért a mezőnyjátékosok kézzel ütötték a labdát, míg a kapus csak lábbal védhetett...

A kezdet buktatói ellenére Magyarország viszonylag hamar labdarúgó-nagyhatalommá vált. Az 1912-ben és 1913-ban a tíznél több hazai meccset játszó válogatottak rangsorában az előkelő második helyen állt a nézőszámot illetően: Anglia legjobbjaira átlagban 30 300-an, Magyarországéira pedig 26 500-an voltak kíváncsiak. Nem mellesleg: 1902 és 1913 között a magyar együttes lépett a legtöbbször a pályára, a negyvenhét meccsel Angliát (43) előzte meg.

A konferencián leggyakrabban a futball szó hangzott el, s ez korántsem véletlen. A sport a nemzeti reprezentáció eszköze, s azon belül a labdarúgás a legnagyobb közösségteremtő erő. Az is tény: a sport a kulturális örökség része, szerencsére van is mire emlékezni, ugyanakkor – ahogyan elhangzott – főleg humán körökben sokan még mindig „alantas tevékenységnek” tartják a testedzés bármilyen formáját. Igaz, gyakran hallani: sportnemzet a magyar. Ez megfelel a valóságnak, ha a lélekszám és az olimpiai érmek arányára gondolunk, de messzemenően téves megállapítás, ha azt veszzük figyelembe, hányan mozognak rendszeresen.

Olimpiai bajnokok – a tornász Magyar Zoltán, a vívó Nébald György, az öttusázó Török Ferenc – mellett előadást tartott például Kamuti Jenő, az ötkarikás ezüstérmes vívó – mint a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke – a sportszerűség fontosságáról, Surányi András tanszékvezető docens, filmrendező Puskás Ferenc kapcsán a mítosz és a nemzeti érzelem összefüggéséről. Szabó Lajos, az állandó helyszín híján méltatlanul albérletből albérletbe költöző Sportmúzeum igazgatója arról beszélt: a magyar sport hogyan tört ki a két világháború közötti nemzetközi elszigeteltségéből.

Gallov Rezső újságíró, aki a rendszerváltás után az első sportügyi államtitkár lett, az újjászervezés tanulságait ecsetelte. Papp Gábor, a házigazda intézet szakmai főosztályvezetője bánatosan állapította meg, hogy fájóan kevés sporttal foglalkozó monográfia készült és készül, pedig – ezt már a tudósító teszi hozzá – a sport szürkeállománya egyáltalán nem rossz, csak nem mindig a szellem óriásai kerülnek pozícióba. Nyilván egy tudósnak nem edzést kell tartania, de tegnap délelőtt és kora délután is bebizonyosodott: van mire büszkének lenni.

Az viszont szomorú, hogy a hatvan nemzeti és történelmi emlékhely közül egy sem kötődik a sporthoz. Papp szerint a jogszabályi feltételeknek a Puskás Ferenc stadion, a Millenáris – itt játszotta 1903-ban első hazai meccsét a magyar futballválogatott – és (már csak a névadó emléke miatt is) a Hajós Alfréd uszoda felelne meg.