Nem mellesleg: a belga teniszválogatott összesen e két alkalommal jutott el a DK-csúcstalálkozóig. Akkor és most. Érdekesség, hogy – akárcsak a régmúltban – ezúttal is a csatorna túlpartján lévők a vetélytársak. Bő egy évszázaddal ezelőtt még Brit-szigetek néven szerepelt az ellenfél, mely 5:0-ra „lemosta” vendégét. A novemberi döntőben a világrangsor harmadik helyén álló skót Andy Murray vezeti Nagy-Britannia együttesét, amely joggal bízik a szupersztár két győzelmében, s a testvére, Jamie oldalán következő páros meccs megnyerésében (így történt ez a múlt hét végén, az ausztrálokkal vívott elődöntőben is), s akkor az 1978 óta először finalista britek hódíthatják el a serleget.

Máris felvetődik a kérdés: milyen sportértéke van annak a sorozatnak, amelyben Murray mellett a világrangsor 300. helyén jegyzett David Evans is tornagyőztes lehet, amennyiben csapata a nemzetközi teniszben nem is ismeretlen, az elittől azonban távol álló Goffin (ATP-15.), Darcis (64.), Ruben Bemelmans (87.) triót legyőzi. Akár fogalmazhatunk úgy is: mit keres ez a két válogatott a döntőben? A tényszerű válasz: a britek az Egyesült Államok (3:2), Franciaország (3:1) és Ausztrália csapatának legyőzésével (3:2), míg a belgák Svájc (3:2), Kanada (5:0) és Argentína felülmúlásával (3:2) jutottak el idáig.

Steve Darcis: „középkategóriás” játékos a DK-döntőben Yves Herman / Reuters

Nyilván nem érdemtelenül.

A lényeg azonban a sorok között, pontosabban az összeállításokban keresendő. Amikor Roger Federer és Stanislas Wawrinka egész évben „davisezik”, Svájc elnyeri a serleget (2014); ha viszont csak alkalmanként szerepel a kettős, akkor az csupán arra elegendő, hogy a helyosztón bent tartsa a csapatot a Világcsoportban (2015). A tavasszal Laaksonen, Lamer és Bossel vette fel a küzdelmet a belgákkal, ki is kaptak az alpesiek, ám az előző hét végén a hollandok ellen Federer is csatsorba állt, így megmenekült a hegyi menők együttese. De hozhatunk közelebbi példát is: aligha sikerült volna a magyarok feljutása az euro-afrikai zóna I. osztályába, ha Grigori Dimitrov (ATP-19.) vállalja a szereplést a bolgár válogatottban.

A távollét miértjére háromszavas válasz adható: pénz, pénz, pénz. Bővebben az is kifejthető, hogy a tenisz sajátos versenystruktúrája az ok. Két piaci termék verseng egymással: az ATP szervezésében zajló versenysorozat és a nemzetközi szövetség (ITF) csapatviadala. Az összevetésben az utóbbi húzza a rövidebbet. A versenyzők és ügynökségeik a „dohány” mellett döntenek, a nemzeti érdek a legtöbb esetben csak olyan emóció, amely a háttérbe szorítható. Létezik ugyan egyeztetés a két szervezet között, hiszen a Davis Kupa-hetekre nem szervez nagy versenyt az ATP. Ám a teniszezők sokszor inkább pihenésre, a következő fellépés előkészületeire használják e néhány napot, nem pedig újabb, esetleg kontinenseket átszelő utazásra, eltérő pályaborításon való DK-szereplésre. Nem illik a programomba! – gyakran ezzel a kifogással utasítják el hazájuk szövetségének hívását, mivel a nemzeti szervezetek nem tudják megfizetni legjobb játékosaikat. Ráadásul a helyi rendező számára nem nyereséges „vállalkozás” a Davis Kupa-meccs, hiszen a reklámjogokat egy csomagban eladta az ITF, a házigazda gyakorlatilag nem szerezhet szponzort, támogatót, bevétele pedig még a győztes meccs után is kevés.

Kivételek ugyan akadnak, de egyértelmű, hogy ez a folyamat nem tesz jót ez a tenisznek, hiszen elveszítheti tekintélyét a különböző osztályokban kétszáz országnál is többet csatasorba szólító Davis Kupa. A helyzet a jégkorongozók olimpiai szerepléséhez hasonlítható, hiszen a sztárhokisok is csak akkor húznak címeres mezt, ha NHL-csapatuk már nem érdekelt a Stanley Kupa küzdelmeiben. A kosárlabda is eltérő úton halad, mint a többi csapatjáték: abban sem a nemzeti bajnokság, világbajnokság, olimpia „szentháromság” alapján építi karrierjét a sportoló, hanem magánszervezésű, profitot termelő szervezet irányítja a sorsát, teremti meg megélhetésének alapjait.

Miként a teniszben.