- Miért éppen ultratriatlon, miért nem futball vagy természetjárás?

- Két és fél évvel ezelőttig tulajdonképpen semmit sem sportoltam, legfeljebb kerékpárral tettem nagyobb túrákat. Aztán megszerettem a futást: rögvest ultratávolságokkal kezdtem. A maratoninál, vagyis a 42 kilométernél hosszabb táv számít ultrának. Tizenkét órással kezdtem, amelyen 124 kilométerig jutottam, aztán megpróbálkoztam az egész napossal is, indultam a Bécs-Budapest versenyen. Később nekibátorodtam, beneveztem az Athén-Spárta versenyre: az 246 kilométer hoszszú.

- A kerékpározás és a futás már ment; mi volt az úszással?

- Egy barátom szólt, hogy Bonyhádon dupla Ironman-versenyt rendeznek, kalandvágyból jelentkeztem. Úszni csak annyira tudtam, hogy nem fulladtam a medencébe, meg kellett tanulnom gyorson rendesen tempózni. Egy hónapom volt rá, mégis negyedik lettem életem első erőpróbáján. Kaptam is egy meghívást Mexikóba, ahol egyhuzamban kellett teljesíteni a tízszeres Ironman-távot. Ott, a mostanival ellentétben, előbb egyben le kellett úszni 38 kilométert, majd következett az 1800 kilométeres kerékpározás, végül a 422 kilométeres futás. Kilenc nap és hat óra alatt értem célba, harmadik lettem. Tudtomra adták, hogy az idei viadalra is elvárnak.

- Úgy képzeljük el, hogy pihenő nélkül, inaszakadtáig szenvedett?

- Időnként azért aludtam három-négy órát. Ezzel csak az a baj, hogy közben ketyeg az óra.

- Ehhez képest az idei erőpróba némiképp emberbarátibb volt, hiszen naponta „csak" egyszer kellett teljesíteni a „vasember" távot, a célba érkezéskor megállt a stopper.

- Lelkifurdalás nélkül lehetett pihenni meg táplálkozni. Verseny közben csokoládét, mézet, kólát fogyasztok, reggelire pedig lekvárt és sajtot. A vacsora a főétkezés, akkor jöhetnek a magas fehérjetartalmú húsok is.

- Hogyan gyűrte le a napi tizenegy-tizenkét órás monotóniát?

- Ezzel nem volt gondom, ugyanis a 3,8 kilométert huszonöt méteres medencében teljesítettük, ami a fordulók miatt komoly koncentrációt igényelt. Ugyanez volt a helyzet a kerékpározással és a futással is, ezt a két számot két kilométeres pályán rendezték. Elandalodásról szó sem lehetett, különben fölbukom vagy futás közben valamilyen sérülést szedek össze. A vetélytársakra is figyelnem kellett: a tizenkilencből ötünknek volt komoly esélye a végső győzelemre. A vége felé már arra koncentráltam, hogy melyik testrészem fáj, mert azt kímélnem kellett.

- Mit kapott a győzelmért?

- Aranyérmet, továbbá 900 dollárt. A világcsúcsnak köszönhetően megnyertem az idei versenysorozatot, amelynek jutalma kupa, oklevél és kétezer euró volt.

- Vagyis annak, aki a sportból szeretne meggazdagodni, nem ajánlja az ultratriatlonozást...

- Nálunk senki sem a pénzért csinálja.

- Akkor örülhet, ha nullszaldós lesz a kirándulás.

- A helyzet azért ennél jobb, mert támogat a komáromi önkormányzat, és néhány helyi vállalkozó.

- Elkerülhetetlen a kérdés: hol a teljesítőképesség határa?

- Jókor firtatja: megtudtam, hogy 2011-ben, Mexikóban rendeznek egy dupla Deca Ironmant, amelyen az alaptávot hússzor kell teljesíteni.

- Mit szólnak ehhez az orvosok?

- Azt, hogy erre a sportágra születni kell. Az én szívem például alacsony fordulatszámon pörög, vagyis nem „miatta" kell aggódnom, hanem azért, hogy az izmaim vagy a csontjaim ne sérüljenek.

- Képesszen el még valamivel!...

- Kiszámoltam, hogy tavaly november 16-tól mostanáig harmincszor teljesítettem az Ironman-távot.

- Mexikóban mennyit fogyott?

- Százhetven centis magasságomhoz 73-74 kilogramm az átlagos súlyom. Amikor hazajöttem, lemértem magam: hetvenöt kilót mutatott a mérleg. Valaki még rám fogja, hogy ellazsáltam a versenyt...