Elhunyt Várady Béla
Arra a kérdésre, hogy milyen pályát választ, már tizennégy éves kamaszként azt felelte: „A futballpályát.” Jó oka volt erre: kisfiúként meghívták a Putnok megye egyes felnőtt csapatának Magyar (Népköztársasági) Kupa-mérkőzésére, s noha beteg volt – ének-zene, történelem szakos tanár édesapja ennélfogva hallani sem akart róla, hogy felkeljen az ágyból –, a szülői házból kiszökve, kétszeresen is lázban égve kettőt „vágott” az NB I/B-s Ózdnak (2-1).
Azzal a bal lábbal még ez sem csoda.
Arról a „balosról” évtizedek múltán is úgy beszélnek minálunk, mint a valaha volt legjobb lábak egyikéről. Még az is előfordult, hogy a szédítő rüsztről a kezdőkörből vágódott a labda az ellenfél kapujába. Pedig 1983-ban, amikor ez Csepelen megtörtént, a házigazdák kapuját a válogatottban abban az évben bemutatkozó Kovács Attila őrizte. De még ő sem hitte el, hogy valaki egyáltalán megkísérli a félpályától a hálóba küldeni a szabadrúgást... Gondolhatják, miféle pánik volt az ellenfelek körében, ha Várady Béla „csak” húsz-huszonöt méterről lőtte rá a labdát! Az FTC-nél például folyton balhé kerekedett abból, ha a Vasas elleni rangadón szabadrúgást ítéltek a piros-kékek javára. Mivel Nyilasi Tibor a legmagasabb játékosok közé tartozott, Dalnoki Jenő edző megkövetelte tőle, hogy a sorfalba álljon. Ám amikor a játékvezető a tizenhatos környékén lefújt egy angyalföldi futballistával szemben elkövetett ferencvárosi szabálytalanságot, a zöld-fehérek ugyancsak emblematikus – a válogatottban Váradyval együtt szereplő – középpályása elsomfordált a Népstadion gyepének a J, K, L szektorok felé eső oldalára, miközben a selypítő és a megfutamodástól szinte szétrobbanó Dalnoki a játékoskijáró felől hiába üvöltötte: „Nyilaszi!”
Hans Krankl nem menekült, az osztrákok azonban így sem úszták meg két Várady-gól nélkül azon a nevezetes ifjúsági válogatott mérkőzésen, amelyen a magyar fiatalok 5-0-ra hengereltek a bécsi Práterben. Az időközben Ózdra igazoló csatárt abban az évben – 1971-ben – szerződtette a Vasas, és a rendkívüli tehetségű újonc 1972-ben már az A válogatott keretében tűnt fel. A müncheni olimpia előtt úgy duplázott az FTC elleni derbin (5-2), hogy a nemzeti együttes összetartásán megígérte Géczi Istvánnak: már az első percben gólt rúg neki. Tévedett: a második percben zúdította a kapuba a szabadrúgást... Aztán az ötkarikás játékok döntőjében ragyogó vezető gólt szerzett – az alapvonal közelében beadást mímelt, majd a „rövid” sarokba lőtt –, és tizenkilenc esztendős ifjoncként az egyetlen tagja volt a küldöttségnek, aki nem csalódásként érte meg az ezüstérmet. (Merthogy a lengyelek a második félidőben 2-1-re fordítottak.) S amint hazajött, az NB I nyitányán, az Újpesttel vívott rangadón úgy játszott, hogy a Népsport 9-es, a rendszerint 1-től 5-ig osztályozó Képes Sport pedig 6-os érdemjegyet adott neki. Nem mellesleg: miként Géczinek, a másik kiváló válogatott kapusnak, Szentmihályi Antalnak is menthetetlenül bevarrta a szabadrúgást...
Már abban az évadban meghódította a publikumot, és azok közé került, akiket a klubszínektől függetlenül mindenki tisztelt. Ebben az is szerepet játszott, hogy ugyanolyan őszinte, jó érzésű, szeretetre méltó ember volt, amilyen kitűnő futballista. A pályán kívül szerény maradt, a pázsiton viszont ellenállhatatlannak tetszett. Az 1973-as kupadöntőn mesterhármast ért el, és a hosszabbítást felejthetetlen góllal zárta le a Honvéd ellen (4-3), 1974-ben pedig kétszer „köszönt be” az NDK-val vívott utánpótlás Európa-bajnoki döntő visszavágóján (4-0). Igaz, akkor már korántsem U-szintű játékosként tartották számon: arra a mérkőzésre a nagyoktól vezényelték át az ifjakhoz, mivel még csak a huszonegyedik évében járt.
Káprázatosan induló pályafutását rossz ízű pletyka törte meg (átmenetileg). A sajtóban megjelent, hogy a cigányokkal húzatta a Balatonban... A történet igaz volt, csak nem Várady, hanem Hajdú Lajos és Tieber László rendelte a zenekar tagjait ruhástul a magyar tengerbe. Többek között Illovszky Rudolf sem hitt az angyalföldi klasszisnak: amikor a csatár azt mondta, Révfülöp közelében sem járt, a tréner rápirított, hogy „nem elég a dzsentritempó, még hazudik is!” Ez hallatlanul megviselte a nagy felfedezettet: ahogyan ő maga lelkileg súlyosan megsérült, úgy a játéka is visszaesett.
De aztán annál inkább magára talált. A magyar válogatottnak – az akkori számítás szerint – ötszázadik hivatalos találkozóján ő szerezte szabadrúgásból a második gólt (2-0 Ausztria ellen), majd az 1976/77-es évadban a Vasas százgólos bajnokcsapatában harminchatot termelt, és elnyerte a gólkirályi címet, valamint az európai Ezüstcipőt. Annál jobban fájlalta, hogy ki kellett hagynia az 1978-as világbajnokságot, noha a selejtezőkön az együttes vezéralakjai közé tartozott. (Hej, az a Bolívia elleni 6-0, s főként az 5-0-ás első félidő Nyilasi, Törőcsik András, Várady, Zombori Sándor és Pintér Sándor góljával!) A vb előtt – mesterségének címere, a szabadrúgás közben – elszakadt a combizma a németországi műfüvön, ezért csak „turistaként” utazhatott Argentínába. Olyan népszerű volt azonban, hogy az MLSZ vezetői az utolsó pillanatokig azzal hitegették a szurkolókat: Várady a nagy torna kezdetére felépül. A szövetség elöljárói persze tisztában voltak vele: az angyalföldi veszedelem, akinek a szurkolók mámorosan kiáltozták, hogy „Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska”, egyetlen percet sem tölt majd a pályán a Mundialon.
Utóbb az 1982-es világbajnokságon sem vehetett részt, és ezt jobban fájlalta, mint az 1978-as hiányzást. Haláláig úgy érezte, méltatlanul, nem a formája – s főként nem a játéktudása – miatt maradt ki a keretből...
Hasonlóképpen rosszul esett neki, hogy Vácott, ahol pályafutását befejezte, búcsúmérkőzéssel tisztelegtek előtte, a Vasasnál viszont – noha a Fáy utcai klubban 338 első osztályú találkozón szerepelt, és 174 gólt ért el – nem gondoltak ilyesmire. Pedig, ugye, még 1983-ban Csepelen is...
Bár nem az a félpályás gól volt a legnagyobb alakítása. Hetvenkilenc júniusában, az FTC ellen (5-3) nem lőtt, csak elindult a felezővonaltól, átjátszott három-négy embert, majd a tizenhatoson belül három (!) lövőcselt mutatott be, mielőtt – pazar mozdulattal alárúgva a labdának – a jobb felső sarokba emelt. Erről a szólójáról az olimpiai bajnok Palotai Károly, a rangadó játékvezetője elragadtatással említette: „Ha nem én fújom a sípot, akkor odamegyek Váradyhoz, és szívből gratulálok neki.”
A hetvenes-nyolcvanas évek különleges hatású magyar labdarúgójának e góljai múlhatatlanok, a szerző halhatatlan.
És most annál is nagyobb bomba csapódott az ember szívébe, mint a felejthetetlen Várady Béla bármelyik, irtózatos erővel a kapuba vágódó lövése.
