A drukkolás filozófiai probléma. Aki drukkol, valamilyen játszmában a részvevők egyikének sikerét kívánja a másik, illetve a többiek sikerével szemben. Mégpedig anélkül, hogy megvizsgálná, kinek a győzelme az üdvösebb az ő személyes érzelmeitől, hovátartozásától függetlenül. Kérdés, igazolható-e etikailag ez a kívánság azzal a cselekvéssel (buzdítással, ordibálással, zászlólengetéssel) együtt, amit a tevékeny szurkoló kívánsága teljesülése végett kifejt. Nagyon remélem, és alább ki is fejtem, hogy igazolható, mert etikailag igazolhatatlant cselekedni nem szeretek, drukkolni viszont nagyon. Nem is tudok anélkül élvezni egy versenyt, hogy ne szorítanék valakiért.

Ha egy csomó távoli ország számomra ismeretlen futkárnoka köpi ki a tüdejét, hogy bejusson a középdöntőbe, akkor is kibököm magamnak az egyiket, mondjuk azt, akinek legmókásabb a képe, vagy legkisebb az országa. Hadd örüljenek egy kicsit a Virgin-szigeteken is! Az erkölcsi törvények Kant szerint egyetemes érvényűek, Pokol Béla szerint pedig nem. Én a két szellemóriás közül - nyilván aufklérista elfogultságomból kifolyólag - inkább az előbbire támaszkodnék. Hogy mit tartok jónak és mit nem, az nem függhet attól, hogy az egyetemes emberiség melyik részéhez tartozom. A magyarhoz vagy az ujgurhoz, a ferencvárosihoz vagy az újpestihez.

Vannak olyan játszmák, melyek kimenetele az erkölcsi törvények, az emberiség java szempontjából nem semlegesek. Ilyen például a háborúk, a forradalmak avagy a választások többsége. Akár nehezebb, akár könnyebb belátni, melyik oldal győzelme üdvösebb az egyetemes értékek (szabadság, jólét, igazságosság stb.) szempontjából, erre a belátásra törekedni s aszerint drukkolni és cselekedni helyes dolog, másképp tenni pedig helytelen.

A másképp tevés általában azt jelenti, hogy az ember aszerint buzdít és drukkol, hogy melyik részhez tartozik, függetlenül attól, hogy kinek van inkább igaza a részektől független, egyetemes normák szerint.

Ez a másképp tevés nagyon ősi, nagyon természetes, nagyon elterjedt és nagyon embertelen gyakorlat. "Az én részem, családom, törzsem, közösségem minden, az egész számomra nem létezik." Ez az a törzsi gondolkodás, mely a törzset tekintette az emberiség egészének, a más törzsekhez tartozókat pedig nem emberként, hanem valami másként, majomként, patkányként, féregként, avagy szörnyként, idegenként, ellenségként nevezte meg, a nyelvüket pedig értelmetlen makogásnak, nem emberi kommunikációs tevékenységnek tekintette. A csoportunkon kívüli embereket legyőzni, leölni, földjüket, javaikat, asszonyaikat a magunkévá tenni becsület és dicsőség dolga, nem pedig emberiség elleni bűncselekmény, hiszen csak mi vagyunk, emberiség nincs.

Természetes, hogy a természetesség és az embertelenség mértéke szorosan összefügg. Az ember annál kevésbé lesz állatias, minél inkább kidolgozza magát a természetből, minél inkább kiemelkedik az állatvilágból. A természeti lény attól természeti lény, hogy nincs neki etikája, az ember meg attól ember, hogy van neki. Ezen a nagyon nehéz úton, amelyen nagyon nehezen haladunk előre és nagyon könnyen csúszunk hátra, a versenysport a turistabot. Lelkünk mankója. Ártó törzsi ösztöneink ártalmatlan kiélésének áldott tere. Átélhetjük a részhez való feltétlen odatartozás örömét, nem kell azon tipródnunk, hogy a mieink sikere vagy a másoké jelenti-e az igazság győzelmét, mert etikailag mindenki sikere és kudarca egyenértékű. Nem csapnak össze különböző értékek és célok, minden versenyszámban ugyanaz számít jó pontnak és rossz pontnak, minden versenyzőnek
ugyanaz a célja.

A drukkolás ezek szerint etikailag semleges, társadalomlélektanilag jótékony, tehát jó. Annyira jó, amennyire történetileg-politikailag steril. Mert ha elszennyeződik, márpedig könnyen szennyeződik, akkor fertőz. Akkor a rossz törzsi ösztöneinket nem szublimálja, hanem táplálja. Ez annyira történik meg, amennyire az eredménynek történeti-politikai jelentést, igazságtartalmat tulajdonítunk. A drukkolás annál jótékonyabb és etikusabb, minél inkább ellenáll ennek. És fordítva.

Könnyen fölemelkedik a személyes igazságérzet a történelmi igazságérzet szintjére. És az igazságtalanság érzetével ugyanez a helyzet. A személyes igazságérzet, igazságtalanság-érzet mögött pedig ott van a személyes ismeret. Az aránytalan ismeret. A mi emberünk, a mi csapatunk személyes ismerős, átéljük a sorsát, az erőfeszítéseit, a sikerét mint a sors igazságát, a kudarcát mint a sors igazságtalanságát. A másokét meg, akiket sokkal kevésbé és távolabbról ismerünk, ha egyáltalán, nem éljük át. Ezért aztán a szurkolói igazságérzet szükségképp igazságtalan.

Nekem van egy éppoly perverz, mint amilyen egészséges belső lelki gyakorlatom, amit szeretettel ajánlok a kedves olvasó figyelmébe: képzeld el, hogy az ellenfélnek drukkolsz. Éld bele magad. Csak időnként, egy kicsit, aztán visszatérhetsz oda, ahová tartozol.

Képzeld el, hogy ausztrál vagy. Megvan a női vízilabda döntő, gondolod a harmadik negyed elején, aztán minden leáll, ami addig működött. Erősödik a görcs, nem érted az egészet, nem lehet, hogy ne tartson ki a végéig az a fölény, amit a magyarok fölött demonstráltunk, aztán megkönnyebbülsz, kivédekeztük, kész, vége, a kapusunk kezében a labda, oda dobja arra a két másodpercre, ahová akarja - aztán valami felfoghatatlan történik. Nem hiszem el. Nem létezik, hogy ezt a traumát a mi drága lányaink kibírják. És kibírják, mert gyémántból van a lelkük, és úgy védekeznek, mint az istenek, nem lehet nekik gólt lőni, hiába erőlködnek ezek a szerencsétlenek, hiába ravaszkodták be nekünk azt a felfoghatatlan gólt az utolsó utáni másodpercben.

Izlandi vagy. Megnyertek a fiúk öt meccset. Mindenkinél jobbak voltak. Öt ilyen meccs után nyilván jön egy gyengébb, mert mindig jön. De nem lehet, hogy ettől mindennek vége legyen, csoportelsőkből ötödik-nyolcadikok legyünk. Mindenki tudja, hogy mi vagyunk a jobbak, nem lehet, hogy ez a tudáskülönbség ne jöjjön ki. Na jó, végigszenvedtük a meccset, de a végén mégiscsak itt vagyunk, vezetünk, hetest dobunk, pár másodperc, most már nem lehet baj... És... Ilyen nincs. Nem lehet az élet ilyen igazságtalan ezzel a kicsi, alig lakott, gyönyörű szigettel, mely a kézilabdázóin kívül szinte senkiben sem reménykedhet, míg a hülye magyarok...

Amerikai vagy: Haley Anderson úszik a testvére után, aki a 4x200-as gyorsváltóval aranyérmet nyert; egy család két arany, micsoda család!, nem lehet, hogy ne sikerüljön neki, látod, hogy gyorsabb, frissebb, mint az a mit tudom én kicsoda, az a hottentotta csaj, aki a táv eleje óta ott csápol, hát el kell neki fáradnia, nem létezik, hogy a mi lányunk idáig feljött és azt a pár araszt nem tudja ledolgozni, kikap tíz kilométeren 0,4 másodperccel... nincs igazság a Földön.

Portugál vagy. Surrannak a tieid, a két kajakos fiú, akikkel senki sem számol, a surranó pályán. A nagy esélyesek a túloldalon, de a mi fiaink csak jönnek és jönnek, és bírják, és bírják, és hajráznak, és ott vannak, a lehetetlen lehetséges - és örülnek: nekik tudniuk kell. Ha ők úgy érzik, ők nyertek, akkor nem lehet, hogy nem ők nyertek. Az ezer sebből vérző kis Portugália, melynek eddig egyetlen érme sem volt Londonban, aranyat nyer... És nem! 53 ezredmásodperccel a magyarok. Akik amúgy is agyonnyerik magukat... Nincs igazság a Földön...

És képzeld el, hogy vannak még ilyen lökött, perverz szurkolók valahol a világon, akik megpróbálják beleképzelni magukat a mi magyar lelkünkbe. Mondjuk, valahol Amerikában, a sok-sok amerikai úszó arany után, elképzeli valaki, hogy ennek a magyar vagy milyen lánynak, nagyon fontos azt az aranyat megnyerni.

Jól esik, nem?