Dagad a mell, feszül a póló
Bár ha valamikor, hát most itt lehetne az ideje a romantikának is, maradjunk inkább a prózai summázatnál: a magyar férfi pólóválogatott éppen olyan játékot nyújtott a barcelonai vb szombat éjjeli, montenegróiak elleni döntőjében, amilyet egy világbajnoki címre törő csapatnak nyújtania kell. Példásan precízet, a végtelenségig megfontoltat, lebilincselően tudatosat. De akár egyetlen szóval is jellemezhetnénk a teljesítményt: vérprofi volt.
A – 3:0-ás vezetés, majd fél órán át egymás nyakán lihegés után – 8:7-re megnyert mérkőzés minden szempontból méltóképpen koronázta meg a Picornell-uszodában egy héten át bemutatott produkciót, s bizsergetően jó érzéssel töltötte el az embert, hogy mindvégig biztos lehetett a győzelemben, mert a társaság lenyűgözően oldott volt, ugyanakkor ellenállhatatlan erőt sugárzott. Pedig a vb előtt szinte senki nem hitt benne, hogy sikerülhet a diadal.
Az olimpiai után alaposan átalakított társaság új kapitánnyal, a kispadon önállóan még sehol sem bizonyító Benedek Tiborral vágott neki a felkészülésnek, amelynek során több kudarc is érte, ráadásul Barcelonában is nyögvenyelősen indult a sorozat: a szerbektől simán kikapott az együttes, s az ausztrálokkal szemben kikínlódott döntetlen sem ígért sok jót.
Ám a formát atomórával sem lehetett volna pontosabban időzíteni, s a kazah, görög, horvát, montenegrói négyes ellen már olyan játékkal rukkolt ki a válogatott, amely a legszebb napokra emlékeztetett.
A torna legjobb kapusának választott Nagy Viktor briliáns volt szinte folyamatosan, a mezőnyben a búcsúzó klasszisoktól a marsallbotot átvevő új generáció tagjai tündököltek: a Varga testvérpár, Dániel és a vb legértékesebb játékosa címet elnyerő Dénes, a két Márton, Vámos és Szívós, de még a világversenyen korábban soha nem szereplő Bedő Krisztián is olyan kunsztokat mutatott be, hogy az ember önkéntelenül csettintett. Mindeközben a parton Benedek a higgadtság szobraként feszített, s a bombabiztos bekkmunkára épülő taktikát kidolgozva nemhogy elsüllyedt a mély vízben, már a premieren beírta magát a sportági történelemkönyvbe.
Nincs miért visszafogottnak lenni: a magyar férfi vízilabda 1973 és 2003 után elnyert harmadik világbajnoki címe jóval több egy aranyéremnél: maga a jövő garanciája.
