Most Szlovákia bánt el az itáliaiakkal (3-2), akik már Új-Zéland amatőrjei ellen (1-1) is azt bizonyították: nem is hasonlítanak a címvédőkre, azaz önmagukra. A mostani garnitúra fáradt öregurak és koravén ifjak keveréke, megspékelve egy újabban öntörvényű, apatikus - és rögtön a gyalázat után leköszönő - szövetségi kapitánnyal. A csoportmérkőzések befejeztével legutóbb 1974-ben búcsúzott a squadra azzurra, de az akkori kiesés - a Deyna-, Lato-, Szarmach-, Gadocha-féle lengyel, valamint az argentin válogatottal szemben - nem volt akkora gyalázat, mint a '66-os meg a mostani. Nem csoda a lemondás: Marcello Lippi nem operatársulatot, legföljebb vuvuzelaegyüttest vezényelt ahhoz illő invencióval...

A csoda Szlovákia. A vb újonca csütörtökön prímán muzsikált, és bár súlyos bírálatokat kapott az „új-zélandi" 1-1 után, a kritikusok elhamarkodottan mondtak ítéletet. A kis ország most nagyra nőtt a futballban - ha nem is akkorára, mint a jégkorongban -, miközben Weiss kapitány és játékosai egyelőre hasonlóképpen ámulnak, akár a világ. Még fel kell fogni ezt az eredményt...

Talán nekünk is, ha a szomszédokra gondolunk. Régen minálunk visszhangzott, hogy „itt a Mucha, lesz majd ruha", most a szlovákok kiáltozzák e rigmust.

Nem kellene valahogyan utánuk menni?

Dél-Afrika messzebbre tekint: Brazíliát akarja követni. Korántsem arról beszélek, hogy a vb-házigazda válogatott sárga meze kísértetiesen hasonlít a „szambatáncosokéhoz", az pedig fel sem merül, hogy a vendéglátók futballtudása akár csak megközelítheti az ötszörös világbajnokokét.
Az útról van szó, amelyet Dél-Afrika szeretne bejárni.
A vb-rendezés szinte mindenkit meglepő sikere nyomán az ország politikai és sportvezetői immár azzal foglalkoznak: megpályázzák a 2020-as nyári olimpia vendéglátói jogát. Brazíliának, ugyebár, sikerült a duplázás: a labdarúgó-világbajnokságot 2014-ben a dél-amerikai országban tartják, majd 2016-ban Rio de Janeiro látja vendégül az ötkarikás játékok megannyi részvevőjét. Dél-Afrikának futball-vb-je már van, sőt annak egy részét le is tudta, szemben Brazíliával, amely kétszeres kiválasztott ugyan, de a XXI. században még egyetlen világbajnoki meccsnek sem adott otthont. (A nagy játék hazájában rendeztek már vb-t, de annak nem kevesebb, mint hatvan esztendeje.)

A gondolatot egyáltalán ne tekintsük elrugaszkodottnak. A labdarúgásnak saját „olimpiája" van, amelynek nézettsége magasan felülmúlja az ötkarikás találkozókét, s ha ezt a vendéglátók ilyen prímán meg tudták szervezni, akkor a nyári játékok színre vitelére sem alkalmatlanok, sőt. Ezúttal tekintsünk el attól, milyen körülmények között él a dél-afrikaiak túlnyomó többsége, mivel itt most is sikerült külön világot teremteni: a futball-vb egyszerre nőtt össze Dél-Afrikával és vált el tőle. Csütörtökön például több ezer ember mulatott juniálishangulatban a johannesburgi Ellis Park, az olasz-szlovák találkozószínhelye körül; a „vb-városban" énekesek és együttesek szórakoztatták a tömeget, sőt a helyi zsűri megválasztotta a mérkőzés szurkolóját is, miután megannyi jelentkező kísérelt meg labdarúgókunsztokat előadni a cselezésre és a kapura lövésre fazonírozott színpadokon. (Már az angol nyelvű felirat is derűt keltett, hiszen a Fan of the match a Man of the match - A meccs embere - szójátékos változata.)

Csupán az rontja a rendezők kedvét, hogy Afrika rémesen szerepel a fekete kontinens első futball-világbajnokságán. A csütörtök esti Hollandia-Kamerun találkozót nem számítva, tizenhat mérkőzésen lépett pályára eddig a hat afrikai képviselő, és a roppant szerény termés: 2 győzelem, 5 döntetlen, 9 vereség. Továbbá egyetlen továbbjutás és négy kiesés, amelyből hamarosan öt lesz. Nigéria korábbi talizmánja, Jay-Jay Okocha ki is fakadt: „Az a baj, hogy a mi földrészünk sztárjainak teljesítménye nyomokban sem emlékeztet arra a produkcióra, amelyet európai klubjaikban nyújtanak. S nemhogy a megfelelő színvonalat, de még az ambíciót sem látom, ha őket nézem."

Jay-Jay véleményével nem lehet vitatkozni, megállapítása legföljebb kiegészíthető azzal, hogy hiába a rengeteg külföldi tréner, Afrika taktikailag változatlanul messze van Európától és Dél-Amerikától. Állhat légiósnak akármennyi játékos a fekete kontinensről, amint a külföldre szerződők hazatérnek vagy éppen a vb-n lépnek fel, ugyanolyan esetleges futballt mutatnak be, mint amilyet azelőtt prezentáltak, hogy szétszéledtek volna a világban.

Így aztán Dél-Afrikának most az jut, hogy szorít Brazíliáért vagy Angliáért. Különféle felmérések készültek arról, az itteniek melyik csapatnak szurkolnak a továbbiakban, és a lista első két helyén a dél-amerikai, illetve a brit szigetországi válogatott áll. A brazilok azért, mert brazilok - mindenütt ők a legnépszerűbbek -, az angolok meg azért, mert errefelé is a Premier Liga mérkőzései uralják az európai importközvetítéseket.

Meglehet, a „szambaegyüttes" megfelel a várakozásnak, de hogy Dunga szövetségi kapitány soha nem felel meg Brazíliának, az több mint valószínű. A brazil sajtó úgy ír róla, hogy „megfelel a nevének" (a Dunga Kukát jelent), és folyamatosan „arrogánsnak", valamint olyan embernek nevezi, aki állandóan „privilégiumot követel", „mindenki fölé helyezi magát". Dunga a vb után mindenképpen elhagyja a szakvezetői posztot, de nekem úgy tetszik, akkor sem sírnak utána, ha irányításával Brazília világbajnok lesz. „Csak azért lehet a válogatott dirigense, mert a jelenléte a brazil emberek nyitottságát és sokszínűségét tükrözi" - fogalmazott félreérthetetlenül egy riói kollégám. Dungáról azonban lepereg a bírálatok zápora, és most is csak azzal foglalkozik, hogy csapata pénteken megszerezze a csoportelsőséget Portugáliával szemben. Helyzetét nehezíti - ha ez még lehetséges egyáltalán -, hogy Kaká nem szerepelhet, Elanónak pedig azt tanácsolták otthonról a szülei, hogy egyelőre ne kockáztassa meg a játékot. A középpályás a brutális elefántcsontparti belemenéshez képest enyhe sérülést szenvedett csupán, s bár Dunga nyilván nem oszt lapot a mamának és a papának, azt hiszem, ő is tanácsosnak tartja a további meccsekre pihentetni a válogatott kulcsembereinek egyikévé előlépő futballistát.

A brazilok magabiztosságát a két meghatározó középpályás hiánya sem kezdte ki, a dél-amerikaiak ugyanis azt emlegetik, hogy „a nyelv azonos, a kulturális gyökerek hasonlóak, de a két ország futballja, az nagyon is különböző". A statisztika fehéren-feketén igazolja ezt, hiszen idáig 18 mérkőzést vívott a két válogatott, s a brazilok 12 győzelmet, 2 döntetlent, valamint 4 vereséget számlálnak.

Ennél is jobbak a spanyol mutatók a chileiekkel szemben: hétből hatszor nyert az ibériai csapat, amellyel szemben egyetlen döntetlent produkált eddig a dél-amerikai együttes. A mostani vb-n azonban az a helyzet, hogy Chilének hat, míg Spanyolországnak csak három pontja van... Ám a dél-európaiak önbizalma is végtelen, Vicente del Bosque például - tőle szokatlan stílusban - azt mondta: „Jobbak vagyunk, mint valaha." Azért azt hozzátette, hogy csapatával úgy készül Chile ellen, mint az „első döntőre". Spanyolország pedig nem aggódik, mert válogatottja huszonnégy esztendeje „a harmadik forduló „királya". Hat meccsből éppen hatot nyert meg a csoportmérkőzések záró körében az együttes (1986: Algéria 3-0, 1990: Belgium 2-1, 1994: Bolívia 3-1, 1998: Bulgária 6-1, 2002: Dél-Afrika 3-2, 2006: Szaúd-Arábia 1-0), és most érkezhet el a hetedik mennyország.

Már, ha eljön.

Mert e negyedszázados és százszázalékos mérleg dacára Spanyolország a vb-k örökös vesztese maradt...