Pintér perel a partjelzővel. Minden folytatás nehéz

 

Pintér Attilának mélységesen igaza van abban, hogy egy mérkőzésen vagy egyetlen esztendő alatt nem lehet pótolni tizenöt évet. S a szövetségi kapitánymég óvatosan fogalmazott, hiszen alighanem kétszer annyi az a tizenöt év... Józan ember nem is várta, hogy a szakvezetőváltástól egyszeriben feléled a hosszú ideje kómában lévő magyar futball, bár nem kevesen vannak, akik újra és újra elevennek láttatják a dekádok óta kritikus állapotban lévő, mozdulatlan és tehetetlen hazai labdarúgást.

Ám Pintér akarva-akaratlan elismerte, hogy különösebb változást egy esztendő elteltével sem lehet remélni, és ellentmondásba keveredett, amikor arról beszélt: a finnek két és fél év előnyben vannak velünk szemben, hiszen – mint említette – a 2011 őszén Helsinkiben elért 2-1-es magyar győzelem óta építik a csapatukat. Sokra ugyanis nem jutottak: szerda este Győrött is legföljebb a fizikumukkal hívták felmagukra a figyelmet – a nemzetközi mércét tekintve azzal sem nagyon –, a technikát és a fantáziát illetően hasonló bizonyítványt állítottak kimagukról, mint a megelőző évtizedekben.

Ha egyszer nincs játékos, akkor nincs játékos – ezt tükrözte a 2-1-re győztes együttes teljesítménye is. Magyarra „fordítva”: Pintér hiába hív meg harmincöt labdarúgót a keretébe, a létszámemelés a minőséget nem érinti. Az ETO Parkban is maximum hárman igazolták, hogy joggal kerültek a kiválasztottak közé: a minimumot mindig produkálni tudó Vanczák, a honosított Leandro, valamint az időnként futballistamegoldásokkal jelentkező Rudolf. Ám arra ne vegyünk mérget, hogy a legalábbis rapszodikus csatár legközelebb szintén mutat valamit... Van czák minimumán pedig kár mosolyogni, mert a többség az európai alapszintet sem képes megütni. Napjaink válogatottjában továbbra sem látszik, a relatíve megbízható sioni hátvéden kívül ki lehet a középső védők egyike, mert a Lipták, Juhász kettős a Guzmics, Devecseri páros hatékonyságát idézte.

(Hogy a Kisalföldön jobbhátvédként szerepeltetett svájci légiósnak ki lehetne a társa a bekksor tengelyében, az 40 milliós kérdés.)

Szintén nem tudni, a középpályáról ki irányíthatná a magyar csapatot, a dirigensi szerepkör Komanra testálása ugyanis tévedés. De az NB I-ben viszonylag intelligensnek tetsző Sándor György bevetése sem ígér fordulatot, hiszen a nemzetközi tempó nincs tekintettel arra, hogy valaki a többieknél jobban lát a pályán az egymás közti ritmusban.

De ne vesszünk el a részletekben, a lényeget már úgyis érintettük: amilyen bő a keret, olyan szűkös a készlet. A finneknek nem kellett túljátszaniuk a magyar válogatottat, mert honfitársaink szinte egyáltalán nem futballoztak. Nem Pintér premierjével függ ez össze: e kollekcióval Vicente del Bosque vagy Luiz Felipe Scolari se tudna mit kezdeni. S a játékosnevelésre nem készülhet állami projekt, mint a stadionépítésre, elvégre az annyira abszurd volna, mint az Omega együttes 200 évvel az utolsó háború után című számában megjelenített világ: „Anyáknak hozták a levelet, / benne állt: ezen túl szüljenek / havonként egy fiúgyermeket, / még jobb, hogyha ikreket.” Lássuk be, a hamarosan sorra megnyíló, elegáns, sőt már-már emlékmű jellegű arénák létrehozása egyelőre nem más, mint sydney-i operaházak sorát létesíteni halláskárosultak számára.

Ezzel együtt Pintér látott pozitívumokat is – nyilván nem a kezes-lábas magyar gólra gondolt –, de nem mulasztotta el megjegyezni azt sem: „Kijöttek a hibák.” Erről az a meglátásom: mindjárt kijönnek, amint elkezdődik a szezon. Novembertől februárig vagy júniusban, amíg a szünet tart, láthatatlanok, aztán felbukkannak, és megszállják a terepet.

Amúgy egyetlen mérkőzésből nem vonhatók le messzemenő következtetések. Csakhogy itt – kapitányi debütálás ide vagy oda – szűnni nem akaró folyamatról van szó. S aki tapasztalta, miféle megoldhatatlan feladatot jelentett Győrött a válogatott meccs megrendezése – hogy csak a mérkőzést követő közlekedési káoszt említsem –, tudja azt is: nem csupán az úgynevezett játék színvonala lelombozó.

Hallom a választ: ugye, hogy kell a stadion? A látványtelepekkel csak az a baj: attól, hogy kiadás lesz, még nem lesz beadás.