Az eredményt tartani kell
Pont az érettségire való készülés idejében püffentettük meg őket egy nullra, Fekete Laci góljával, akiről most olvasom, hogy pszichiátrián van. Akkor még nem tudtuk, de az idők változását jelezte, hogy – felidézve az akkori sportújságírás egyik fix tégláját - „kifutott a gyepre” egy Michel Platini nevű fiatalember is. De mi akkor még Marius Tresor néven azonosítottuk a francia futballt. Ilyen szintű játékost azért többet is tudtunk mondani, magyarokat is, bár ilyen színűt nem nagyon, ami jellemző az akkori időkre.
Elég nehéz volt előbányásznom ezt a mérkőzést az emlékeim közül, kellett hozzá némi kutatás is, a nyomok nem túl mélyek. Ami azért érdekes, mert ha ezt nem számítom, akkor a 78-as vb-ig nincs francia meccsemlékem, miközben a 70-es évek lelátóin tanultam meg, hogy franciáknak nem szurkolunk. Persze, ha belegondolok, ehhez pont nincs is szükség franciákra, hiszen minden meccsen, amelyen én a lelátón lehettem, kellett legyen legalább egy magyar csapat. Sokkal inkább az lehet a magyarázat, hogy a tribünök világa akkoriban nagy információs piac is volt, miért ne épp történelmi gyökerű eszméket ne lehetett volna ott felszedni. Nem sorjáztak ugyan tömegével közöttünk a Kosáry Domokosok vagy a Szűcs Jenők, s ha esetleg mégis, azt nem lehetett rajtuk észrevenni, s szerintem többségünk arra sem emlékezett, hogy annak idején Clemenceau góljával kaptunk ki, az eszme olyan mélyre ült bennem, hogy csak évtizedekkel később, bizonyos Zinedine Zidane tudott enyhíteni rajta, ideiglenesen.
Vagyis 1978-ra tudom őket a legtávolabbra biztosan beazonosítani az emlékezetemben. Mellesleg ez az argentínai vb az egyik szép példája annak, hogy nem Platini az első futballvezető, aki szeret kétes politikai egzisztenciák mellett ücsörögni a díszpáholyban. Sőt, Janukovics ukrán elnök a nyílt társadalom csillogó szemű vátesze Jorge Rafael Videla tábornokhoz képest, aki akkor diktátorkodott, amikor Mario Kempes világbajnokká lőtte Argentínát.
Mindennek persze semmi köze ahhoz, hogy a mostani francia válogatott olyan lompos futballt produkál, mely miatt két percnél tovább biztos nem lehet nekik szurkolni. S ne jöjjek azzal (mert magamban jöttem), hogy mikor nincs érdek, hajlamosak vagyunk a gyengébbnek szurkolni, főképp, ha nem sokkal gyengébb, vagyis azért van valami esély a meglepetésre, mert ez az ukránokra lehet igaz, de például az angolokra semmiképpen. S akkor még ott vannak a svédek.
Ibrahimovic megosztó személyiség. Ez azt jelenti, hogy van az embereknek egy kisebbik része, aki kedveli, s egy nagyobbik, aki utálja, keserűen elismerve érdemeit. De az ifjaknak mondom, hogy az 1974-et követő évtizedben egy Ralf Edström nevű srác volt a legismertebb svéd Magyarországon, aki egy fejesgóllal elintézte, hogy a németországi vb-n Hollandiának szurkolhassak Magyarország helyett. Aki ezt a tragédiát átélte, az aztán már soha többé nem tudott svédeknek szurkolni (mondjuk, hokiban időnként ment).
Na, szóval, mindegy is, hogy van. Amikor tegnap 2-0 után ezek a szerencsétlen franciák az eredmény őrzésére törekedtek, pont úgy játszottak, mint addig is, meg az előző meccsen is. Ezt a generális taktikát, hogy mindegy, mennyi az eredmény, azt őrizni kell, még Clemenceau dolgozta ki, Platiniék és Zidane-ék csak nem tudták betartani. Most akkor támogassam Ukrajnát? Erről álmodtam volna?
