Nanchoff és DiBernardo. A keresztnevekre jó harmincöt év után már nem emlékeztem, megnéztem az interneten. Louis és Angelo. Ők voltak azok, akik először megmutatták nekem, milyen az, amikor az „alkutya harap". Nagyot és bizony fájdalmasat.

Az alkutya az angol underdog kifejezés tükörfordítása. Azt az az esélytelen sportolót vagy csapatot hívják így, aki vagy amelyik nagy meglepetést okozva legyőzi nagy(obb) nevű ellenfelét. Nanchoff és DiBernardo esetében az underdog azért is találó, mert Louis és Angelo az Egyesült Államok labdarúgó-válogatottjában játszott. Abban a csapatban, amelyik 1979 októberében, a Népstadionban 2-0-ra legyőzte a magyar válogatottat. Tizennégy múltam, a vendégsiker politikai pikantériájáról fogalmam sem volt, csak azt láttam, hogy az állítólag amatőr amerikaiak szétfutják a Nagy Antallal, Póczikkal kiálló nemzeti tizenegyet. Azt hiszem, nálam akkor kezdett el repedezni az, ami 1986 júniusában, Irapuatóban a szovjet válogatott elleni 0-6-tal végleg elszakadt.

Az alkutya az angol underdog kifejezés tükörfordítása. Azt az az esélytelen sportolót vagy csapatot hívják így, aki vagy amelyik nagy meglepetést okozva legyőzi nagy(obb) nevű ellenfelét.

Bevallom, szeretem az underdogokat. Szeretek nekik drukkolni. Nem biztos, hogy az alkutyák egytől egyig szimpatikusak, de felrúgják a papírformát. Összekuszálják a szálakat. Elgondolkodtatnak, önreflexióra késztetnek. Mert megmutatják, hogy a nagy mellényt nyugodtan az öltözőben lehet hagyni. Hogy a korábbi győzelmek és vereségek semmit sem érnek. Csak az számít, ami azon a meccsen történik. Mert mindig minden megtörténhet.

A világbajnokságok történetében mindig is voltak alkutyák. A legemlékezetesebbek egyike Algéria 1982-ből. Rabah Madjer vezérletével legyőzte az NSZK-t és Chilét, hogy aztán kiessen a „gijoni szégyen" miatt. A német médiában azóta is így emlegetik azt az Ausztria elleni 1-0-ás győzelmet, amellyel a két lepaktáló európai válogatott továbbjutott a csoportból, az észak-afrikaiak viszont kénytelenek voltak csomagolni. Vagy ott van a Hriszto Sztojcskov vezette Bulgária 1994-ből: a semmiből a negyedik helyig futbballozták magukat.

Húsz évvel később a nemzetközi sportsajtóban már külön cikkeket, elemzéseket szentelnek a lehetséges underdogoknak. Rangsorolják is őket. Persze van olyan szakvezető, az amerikai válogatottat irányító német Jürgen Klinsmann, aki együttese nevében kikéri magának ezt a besorolást: szerinte a csapata már túllépett e státuszon. Az ausztrálok viszont kifejezetten örülnek annak, hogy őket – egy másik „zoológiai" hasonlattal élve – szintén „sötét lovaknak" tekintik.

Napjainkban a leggyakrabban Belgiumot emlegetik, a Marc Wilmots vezetésével felépített fiatal válogatott toronymagasan nyerte selejtezőcsoportját. Szerintem az üstökösszerűen emelkedő belgák már egy másik kategóriába, a titkos favoritok közé tartoznak. A brazíliai underdogok közé főleg Chilét, Japánt, Bosznia-Hercegovinát kell sorolni. Edin Dzekóéknak nem csak a közép-európai régiós összetartás miatt szurkolok: a balkáni állam nagyon közeli tragédiája, a szörnyűséges polgárháború áldozatai miatt is megérdemelné a sikert. Az talán segíthetne gyorsabban beforrasztani a máig fájó sebeket.

S változatlanul előidézné, hogy a nagyfiúk ne felejtsék: csak óvatosan az underdogokkal!

Nagyot tudnak harapni.