Iskolások ugrálnak az olimpiai ötkarika tetején.

– Szállj már le onnan, Márió!

A gyermek kicsit szórakozik még, aztán – a tanár nyomatékos kérésére – leugrik a performanszosított szimbólumról, ami abból a szempontból kimondottan üdítően hat, hogy a karikák egy kiállítás végett állnak itt, a budai bevásárlóközpont alsó szintjén, s a tárlatnak többségében vitrinborogatásban kevéssé érdekelt, merengő látogatói vannak. Én is, nyilván, továbbá alkalmilag egy cipőbolti eladó és két cekkeres, a szöveg jobb olvashatósága érdekében szemét a vitrinüveghez nyomó idős úr. Az egyik kérdezi is a másiktól, miután elolvasta a feliratot, hogy „Hetven éve szállítunk”:

– Te, ezek mit szállítanak?

– Hát aranyat.

– De hová?

– Hát ide, nekünk!

És valóban: frappánsabban aligha lehetne összefoglalni az idén hetvenéves Magyar Kajak-kenu Szövetség legfontosabb ismérvét, igaz, az érdeklődőbb cekkeres még mindig információs szufficittel küzd:

– És honnan szállítják?

Erről aztán elbeszélgetnek, én meg azon gondolkodom, a témából szinte logikusan adódóan, hogy egykor melyik futballpálya is állt ezen a helyen? Az addig megvan, hogy itt terpeszkedett a megboldogult Skála (Kádár elvtárs dicsérte is Demján elvtársat), na de előtte mi volt? Milyen sport­telep?

Addig is, amíg ez beugrik, jól szétnézek; részint, mert a magam részéről is örülök ennek a jubileumnak, részint pedig, mert tudom, mekkora munka van a szállítás mögött. Egyszer például majdnem rosszul lettem Fábiánné Rozsnyói Katalin tanmedencés edzését látva, de legalább most már nincs olyasmi, mint bő évtizede, amikor az akkori kapitány, Angyal Zoltán ezt felelte frappáns kérdésemre, miszerint mi kellene ahhoz, hogy ennyi siker után fölismerjék az utcán: „Hogy kiraboljak egy bankot.”

Van itt minden. Olimpiai arany, világoskék tagsági, kirakott kajak-kenu, ötkarikás akkreditáció, veretes napló, győztes dressz, információs tábla, esküs díszoklevél, ősi lapát, sárkányhajómakett, vízitúrázó-gyűjtemény, régi meg új plakát, pöpec fecskegatya, műanyagpapucs, vízicserkész-kapitányi sapka, kitömött kenguru, talán csak Iglo kapitány halrudacskái hiányoznak.

Hogy milyen kenguru?

Még a melbourne-i olimpiáról hozták; onnan, ugye, ahol a sportág első ötkarikás sikerét „szállította” a Fábián László, Urányi János duó (K–2, 10 000 méter), azóta csak ömlik az arany, de az ezüst meg a bronz is szépen. Itt van mindjárt ez a kép az 1980-as olimpiáról, a dobogó tetején ott áll az NDK-s férfiduó, az emelvény legalsó fokán meg Zakariás Mária és Rakusz Éva... Jaj, gyorsan javítok, szóval inkább NDK-s női duó, habár nincs nagy különbség, máskor jobban megnézem majd a képet.

Kolonics, Kammerer, Vereckei, Kovács, Janics.

És még sokan mások. Szép, informatív, megható kiállítás ez, és igen: időközben mind többen időznek a vitrinek, hajók előtt. Akinek van ideje, még azon is hümmöghet, hogy a kajak- vagy kenukészítés nem megy belaminált réteg nélkül, s nem mellékes a merevítőszövet szerkezete, miként természetesen a vákumozás sem. Azt meg már, hogy „a szerkezet növekvő integritása jótékonyan hat az elkészült hajó keménységére”, említeni sem kell, tudja azt mindenki, a primitív népek is ennek szellemében alkották meg vízi eszközeiket, s nyilván ügyesen halásztak is hozzá.

Élményeim kellemesek hát.

És megvan: a régi BEAC a pálya!