Idehaza akkoriban nem volt szokás vidéki aranyérmest ünnepelni: ilyesmi – 1944, a Nagyvárad elsősége után – ’63-ban fordult elő másodszor. Elvégre a kezdetektől évtizedeken át a fővárosi extraklasszisok uralták itthon a labdarúgást, s a győri diadalra azért sem figyelt “senki”, mert: 1. félidényes bajnokságban született; 2. Albertért, Varga Zoltánért, Benéért, Göröcsért, Farkasért, Mészölyért, Siposért Tichyért (meg még hány nagymesterért!) volt oda mindenki. A favorit FTC azonban az utolsó két fordulóban egyetlen pontot sem szerzett Dorogon, illetve Szegeden, így a 13 meccsen mindössze hét gólt beszedő kisalföldi együttes a “surranó pályán” befutott!

Pesten meg fanyalogtak, hogy “egyszer van Győrött kutyavásár” (a nyolcvanas években aztán volt több is), de mielőtt valaki azt gondolná, hogy becsmérelni akarom a negyvenöt esztendővel korábbi győzteseket, leszögezem: az a (legtöbbször) Barna – Koós, Orbán (Szániel), Tamás – Palotai, Máté – Szaló, Orosz, Povázsai, Korsós, Keglovich összetételben kiálló ETO úgy 12-0-ra verné a Győr mai csapatát. (Miként a hajdani Debrecen, Haladás, Pécs – és így tovább – a mostani “utódokat”.)

Budapest igazából csak az után figyelt fel a folyók városának zöld-fehér együttesére, hogy a győriek 1965 áprilisában – ideiglenesen – beköltöztek a Népstadionba. Na jó, azt mindenki tudta: Keglovich, Orbán és Palotai egyaránt olimpiai bajnok… (Az A válogatottba viszont egyikük sem kapott meghívót.) A fővárosi fellegvár bevételéhez mindössze arra volt szükség, hogy a győri “kiscsapat” a legjobb négy közé kerüljön az európai bajnokok tornáján. Amszterdamban, a DWS ellen már hatvanezer néző előtt lépett fel a gárda, de a legizgalmasabb párharcot a Lokomotiv Szófiával vívta: Győrött – 2-3-ról fordítva – 5-3-ra nyert, majd a visszavágón 1-3-ról és 2-4-ről zárkózott fel (3-4); a továbbjutást jelentő Keglovich-gól a 87. percben esett…

Jött hát a Benfica, az ETO pedig kinőtte a régi győri sporttelepet. S bár – egy pénteken (!) rendezett meccsen – 1-0-ra kikapott a csaknem megtelt Nép-, majd 4-0-ra a Luz stadionban, hazánkban immár fejet hajtott előtte mindenki. Hiszen minden idők legragyogóbb lisszaboni korszakának képviselőitől, a Costa Pereira-, Germano-, Coluna-, Augusto-, Eusebio-, Torres-, Simoes-féle grandiózus garnitúrától még kettős vereséget szenvedni sem volt szégyen, és az elődöntő mezőnye így festett: Benfica, Internazionale, Liverpool, Győr…

El ne felejtsem! A Győr edzőjét úgy hívták: Hidegkuti Nándor. A Benficát pedig temesvári születésű honfitársunk, Schwartz Elek szakvezető dirigálta.

A futballban még nemzetközi márkanév volt az, hogy magyar…