Mégis: egy wimbledoni győzelem – talán a hagyományok okán, hiszen a mostani torna lesz a 129. – többet ér a teniszvilág szemében, mint bármelyik másik. Amikor ott éltem, kérdeztem a szakemberektől: miért? Hát azért – hangzott a válasz –, mert más. Nem igényel többet a játékosoktól, mint bármely másik borítás, csak épp más. Más a világa, más a hangulata.

Szó mi szó, abban is más, hogy sehol se kellett az esőszünetektől jobban félni, mint ott. De a közönség megszokta. Egy angol épp oly türelmesen tud várakozni arra, hogy elálljon az eső, mint arra, hogy megjöjjön a busz. Szent hagyomány. Az idei verseny első tíz napja azonban a jelek szerint zavartalan lesz. A meteorológia pompás időt, sőt olykor 30 Celsius fok fölötti, arrafelé szokatlan, trópusi meleget ígér.

Eper, tejszín, Wimbledon Suzanne Plunkett / Reuters

Na és persze van még valami: a centerpályának, ahol a legjobb meccseket játsszák, 2009 óta eltolható fedele van, azaz legalább egy pályán még akkor is játszani lehet, ha jön az égi áldás. Apropó, áldás! Ha másnak nem, Novak Djokovicsnak, az előző évi (és 2011-es) győztesnek a párosítás az. Amikor a múlt hét végén megláttam a sorsolást, dörgöltem a szemem: ekkora mázlit! Tudniillik a „négy nagy” (Federer, Murray, Nadal, Djokovics) közül a szerb mindhárom komoly kihívója a 128-as tábla alsó felére került, azaz a döntőnél előbb nem kerülhet össze velük. Sőt, a papírforma

szerint a svájci Wawrinka sem állhat az útjába, legfeljebb az elődöntőben. Ami azért érdemel külön említést, mert ő az egyetlen, aki az idén (Doha és Dubaj után) abban a bizonyos, csodálatos Roland Garros-döntőben meg tudta verni a toronymagas világelső, valóban verhetetlennek tetsző Djokovicsot.

Persze úgy is szemlélhetők a dolgok, hogy ami áldás a szerbnek, áldás azoknak is, akik elkerülték az ő ágát: a három „muskétáson” kívül olyanok vannak még köztük, mint Ferrer, Berdych, Monfils, Tsonga és vagy fél tucat feltörekvő ifjú. A hazaiak különben lázban égnek. Andy Murray, aki 2013-ban 77 évnyi szünet után a képzeletbeli dobogó felső fokára tudott lépni Wimbledonban, éppen Djokovicsot verte meg, és manapság élete talán legjobb formáját futja.

Wimbledon „előversenyét”, a Queens Club hagyományos tornáját simán megnyerte, tele van önbizalommal, fizikailag, technikailag és idegileg is erősebbnek tűnik, mint valaha. Nemcsak az tett jót neki, hogy Amelie Mauresmo lett az edzője – valljuk meg, több mint szokatlan választás! –, hanem talán az is, hogy megnősült. Sokkal kevesebbet „balhézik” a pályán, mint amennyit megszoktunk tőle. Kiköltözött belőle a rossz szellem.

A hölgyekről kevesebb mondandóm van. Ahogyan két idei Grand Slam-viadal (az ausztrál és a Roland Garros) megnyerése után elnézem a formáját, elég nagy tétben mernék fogadni, hogy Serena Williamset Wimbledonban sem állítják meg. Noha Sarapova, Azarenka, Ivanovics, Safarova meg a saját nővére az ő ágán játszik, az az erőtenisz, amelyet 16 évi versenyzés után produkál, kisebb „kilengéseket” leszámítva még mindig leküzdhetetlen akadály az ellenfeleinek. Kárhozatos módon az lesz Babos Tímeának is, aki – ha az első fordulóban megveri a cseh Cvetkovskát – nyomban Serenával kerül össze.

Végül annyit, hogy az idén Wimbledonban 10 százalékkal több a pénzdíj, mint tavaly volt: az egyéni győztesek őrült összeget, magyar pénzben több mint 800 millió forintot (1 millió 880 ezer fontot) markolhatnak fel. S ha Babos megy egy „kanyart”, akkor több mint 20 milliót zsebel be, sőt Fucsovics Mártonnak, aki nem a főtábláig, csak a selejtező harmadik fordulójáig jutott el, talán már ki is fizettek bő 6 milliót.