Kimész egy helyiségből, ahol vagy tizenöten öltöztetek, toporogtatok, kentétek magatokra az erős szagú kenőcsöket,s alig teszel néhány lépést, olyasmiben lesz részed, amiben a világon rajtatok kívül tán senkinek. Előttetek egy hatalmas, ápolt, jól előkészített térség – megye kettő, vagy Nou Camp, e tekintetben közömbös –, átlátod az egészet, és tudod, hogy oda senki más nem léphet be, csak ti. Akik játszotok.

Ha létezik megtestesült szabadságélmény, ez az. A futballistáké lehet a legteljesebb korlátlanság, mert övéké a legnagyobb belátható pálya. (Nem tudom, a maratonisták mit éreznek egy adott esetben több kilométeres aszfaltcsík láttán, de meglehet, ugyanezt, és akkor az övéké a nagyobb tér, de amiről mi beszélünk, az zöld, és általában frissen nyírt fű szaga van. Az pedig mindent visz.)

Ha azt gondoltam volna, hogy ez a pillanat önmagában maga a tökéletesség, tévedtem: a nemzetközi labdarúgószövetségek képesek voltak fokozni. Kevés giccsesebb jelenség van a földön, mint amit kitaláltak, de valószínű, hogy a giccs eredetije általában szép. Ez nagyon. Amikor szégyenlősen elszánt kis gyerekekkel kézenfogva mennek ki a futballisták a szabadságnak ebbe a terébe, az olyan szájbarágósan megható, hogy már működik. Nem régen csinálják, talán 2004 óta – de azóta alig emlékszem olyan meccsre, ahol egymásnak estek volna a játékosok. Pedig amikor megy a játék, már nincsenek a pálya körül a kiskölykök, fent vannak a lelátón a szüleikkel, de mégis – azért az a kézen fogás valamennyire kötelez. És a legtöbb játékosnak van is egy-egy valódi gesztusa a gyerekeknek, ahogy Löw kapitány már ott megnyerte a németeknek az Eb-t nálam, amikor hátulról kipöckölte egy labdaszedő gyerek kezéből a labdát, aki ott helyben meg is halt volna ijedtében, ha nem kap az edzőtől azonnal egy csibészvigyort kacsintással. 

Bevihetnének egy-egy ilyen gyerekcsapatot még ülés előtt a verekedős ukrán parlamentbe, ha már egyszer úgyis ott van az Eb, vagy kézen foghatnák időnként a játékosok a nagyszüleiket is, vagy valakit, aki nem érti, mi a jó abban, hogy 22 ember kerget egy futball-labdát, mégsem tudja megfogni, mert azt lefújja a bíró, mehetnének velük kéz a kézben a legsprődebb újságírók, és ott kellene lennie mindenképpen a Montalvo/Hervieu balett-társulatból annak a féllábú táncosnak, aki két mankóval táncol, együtt a többiekkel, úgy, mint ők, csak a maga módján, vagy jobban. És mindenkit minden reggel egy-egy ilyen dresszbe öltözött kisfiú kísérhetne be a munkahelyére. Jó legyél, mondaná nekünk búcsúzva. 

De ennél azért komolyabban, már a mai spanyol–portugál elé: Azt bizony nagyon tudnám szeretni, ha besétálna a pályára legalább babonaként, és csak egyszer, mondjuk ma, a születésnapján, kicsi Raúl. A valódi futballista, akinél kevés emberrel történt nagyobb igazságtalanság. Minden nagy sikerélmény nélkül, de a világ legnagyobb tiszteletétől övezve játszotta végig a spanyol válogatottban hosszú karrierjét, amely ott abban a pillanatban fejeződött be, ahogy jött a mai nagy generáció. Ahogy Raúl ki, a siker be. Pofátlanság. Hiába végtelenül nagy és szabad ez a tér, az igazság gyakran nem talál oda.