A sportolóé a világ legnehezebb foglalkozása
Mindenekelőtt Beck Tamásnak, a nemrégiben, tizenkilenc esztendősen elhunyt futballistának az esetét említi példaként a szakember: "Lázasan lépett pályára, nem vett tudomást a betegségéről. Olyan motort hajtott a végsőkig, amely nem volt üzemi állapotban sem. Azt is mondhatom, hogy a tragédia szükségszerűen következett be."
A felelőtlenséget és a szakértelem hiányát tartja a kiváltó okok két legfontosabbjának a sportolók fizikai állapotát évtizedek óta vizsgáló Petrekanits. Kolonics György haláláról, az utóbbi idők legnagyobb visszhangú esetéről beszél, mondván: a kenusklasszis – versenyzőtársai emlékei szerint – többször is komoly fáradtságra panaszkodott, előfordult, hogy rosszul lett a tréningeken, mégsem történt semmi érdemleges, ami megelőzhette volna a bajt.
– Ráadásul a laboratóriumi körülmények között végzett analízisek eredményei legföljebb irányadóak, de semmiképpen sem meghatározóak. Hiszen amíg a sportoló egy terheléses vizsgálat alkalmával csupán egyszer ér el teljesítőképessége csúcsára, addig egy mérkőzésen vagy edzésen ötször, hétszer is eljut a maximumig.
A labdarúgó szíve – így az "élettanász" – meccsenként 1824 ezret ver, hozzávetőleg anynyit, mint egy maratoni futóé. Csakhogy – teszi hozzá –, a futballista hetente kéthárom találkozón is pályára lép, a maratonista viszont évente teszi meg ugyanennyiszer a távot.
A labdarúgás lenne a legveszélyeztetettebb sportág?
– Nagy bátorság volna ilyesmit kijelenteni, ám – elsősorban a tömegjellege miatt – valóban ebben a sportágban történik a legtöbb tragédia. A friss adatok szerint a magyar sportolók negyvenkét százaléka labdarúgó. E tekintetben a csapatjátékokhoz képest a pálya mérete miatt is rosszabb helyzetben van a futball: minél nagyobb a játékterület, annál jelentősebb az úgynevezett oxigénadósság.
Amennyiben a sportoló nincs ideális állapotban fizikailag, egészségileg és mentálisan, szinte törvényszerűen fellép a túlterheltség – magyarázza Petrekanits. Úgy véli, az edzők felelőssége megkerülhetetlen. A trénerek a teljesítménykényszer miatt gyakran semmibe veszik a rájuk bízottak élettani tényezőit. A sportolók – többnyire a szakvezetők beleegyezésével – lázasan, betegségükből ki nem gyógyulva is vállalják a játékot, a versenyzést, így sokszorosára nő a rizikó.
A szélsőséges eseteken túl a maradandó károsodások jelentik a legnagyobb kockázatot. A mozgásszervi – elsősorban a bokát és a térdet érintő – sérülések gyulladásokhoz vezetnek, minek nyomán a szív, a tüdő, a máj is torzulásoknak lesz kitéve. Az aktív pályafutás befejezését követően akut szívbetegség, s akár rokkantság is lehet a felelőtlen sportolói életvitel következménye.
Amikor a dopping témakörét hozom szóba, dr. Petrekanits Máté váratlan kijelentést tesz: "Meggyőződésem, hogy a serkentő, stimuláló szereknek nincs meghatározó jelentőségük a sportteljesítményekben." Hozzáteszi, hogy a doppingolással kapcsolatban kötetnyi a legendagyűjtemény, noha a szerek hatásfoka meg sem közelíti azt a szintet, amelyet a kívülállók vélelmeznek. Ami az egészségre gyakorolt hatást illeti, a szakértő így fogalmaz: "Mint mindenben, ebben is különbözőek vagyunk. Van, aki elbírja, van, aki belehal. Ahogyan megtörténhet ez némely gyógyszer esetében."
A tengernyi pénz, a soha nem látott médiaérdeklődés, a népszerűség, az átlagosnál lényegesen magasabb egzisztencia iránti vágy mozgatja a mai sportvilágot – magyarázza. „És az élsportolók egy része számára nincs határ, nincs az az edzésmennyiség, amit el ne végeznének, nincs feladat, amire nemet mondanának.
– Ha tragédia történik, felhördülünk, és ez természetes, de csodálkoznunk, sajnos, egyáltalán nem kell: a pályákon, a csarnokokban nem gépek, hanem emberek szerepelnek. Semmi kétség: a világ legnehezebb foglalkozása a sportolóké. De talán a legszebb, és megfelelő körültekintéssel, szakértő támogatással végezve a legegészségesebb is.
