A középszer füttye
Érthetetlen.
Jönnek itt mindenféle alakokkal, C. Ronaldóval, meg másokkal, a lényeg, hogy minél több tetkó legyen rajtuk, mintha azon múlna bármi, holott szegény Iniestán minden valószínűség szerint egyetlen tetoválás sincs, mégis, valószínűleg a világ talán legjobb játékosa, aki sosem lesz annyira csillogó mint Messi, de ha nem lenne a pályán, megenné a fene az egészet, mert valójában sosem történne semmi, még a lehetősége is elveszne annak, hogy itt valamikor valami, talán már a következő pillanatban, robbanni fog.
Érthetetlen az egész.
Pedig robban.
Mert megy a tikitaka, gurul a labda, Iniesta mozdul, és e mozdulattól megváltozik a pálya képe, mintha már csak a labda átvételekor valami új struktúra jönne létre, mintha az az ember, aki eddig a bal oldalon állt, csak a labda átvételétől jobbra került volna (pedig Iniesta még csak nem is politikus), új helyzetek, új szituációk alakulnak ki, amelyeket akkor és ott, éppen abban a pillanatban, csak ő lát, és csak ő láthat át, hiszen ő a helyzet teremtője, az egyetlen átlátója.
Fütyülnek.
Fütyülnek, mintha unalmas volna. Mintha az volna az unalmas, hogy minden érintéskor, minden labdaátvételkor és tovább gurításkor valami megváltozik, valami új lesz, csak legfeljebb nem mindenki látja át, mint egy Özil-passzot, amiért annyira oda lehet lenni, mint Gundel-Takács Gábor a németekért, akik persze, tényleg nagyon jók, csak épp most találkoztak egy náluk sokkal jobbal, az olaszokkal, akik ugyanúgy passzolnak, mint Iniestáék..
Sok minden van ebben a füttyben, és a legkevésbé sem az unalom. Inkább: tehetetlenség. Valami elkeseredettség, annak a belátása, hogy nincs mit tenni. Hogy ők a nagyok. Ők a legnagyobbak, az utánozhatatlanok, akiket még akkor sem tudnak az életük legnagyobb meccsét játszó portugálok legyőzni, amikor nekik nem igazán megy, mert ők azok, akik öt lépéssel előttük és öt méterrel fölöttük, és körülbelül ötven évvel előttük járnak, éteri labdarúgással, amit a középszer nem állhat, mert nem tud vele mit kezdeni, mint ahogy az olaszokkal sem tudtak a németek, és persze, jöhetnek a szorgosak, jöhetnek az iparosok, jöhet mindenki, Hummels és C. Ronaldo, jöhet Nani és Schweinsteiger, és mindig elismerjük majd őket, és unalomból sosem fütyülnek majd nekik. De ott ülünk majd mi, középszerűen, mindannyian, a magunk korlátaival, és látjuk őket, a legnagyobbakat, és azt hisszük, unatkozunk a csodát látván, holott csak a saját csodálatunkból fakadó utálatunkkal nem tudunk mit kezdeni, azzal, hogy ők nem olyanok, hanem valamivel tényleg többek, mint mint mi, jöjjenek hát a spanyolok, jöjjenek az olaszok, fütyüljünk hát, fütyüljük saját kisszerűségünket, teli tüdőből, büszkén, lám, mi megmutattuk.
