A Fradiból már nem lehetett mit elvinni
– Mit tud, amit elődei nem?
– Nehéz ezt megítélni. Elnöktársaimat valamilyen okból, adott időben és helyzetben megválasztották, igyekeztek is tenni a klubért, de nem sikerült nekik.
– Furulyás János?
– Első időszakában sikeres volt, ugyanakkor az a korszak generálta azt a mínuszt, amely szinte kilátástalan helyzetbe juttatta a Ferencvárost. Várszegi úr kivonulása után jelentős hiány keletkezett, főként adóügyi vonatkozásokban és akkorra datálható egy-két olyan üzlet, amelyről, hogy is mondjam, úgy gondolták: megtérülhet. Hát, nem térült meg. Magam 1961-ben úszóként kezdtem a klubban, 1993-tól a vízilabda-szakosztály szponzoraként-delegáltjaként tevékenykedtem, a Torgyán-érában alelnökként is dolgoztam, úgyhogy elhiheti: fájt az a leépülési folyamat, amelyet 2003-tól láttam.
– Ináncsy Miklós?
– Jó üzletember, zöld-fehér a vére, de egy fecske nem csinál nyarat.
– És akkor jött Dámosy Zsolt...
– Akiről azt gondoltam, hogy kapcsolatai révén tud pénzt szerezni. Zsolt elindította a privatizációt, 2006 decemberében pedig konzorciumot hozott létre a labdarúgók életben tartásához. A tagok a semmire dobtak össze százhúszmillió forintot, amelyet aztán a zöld-fehér vérű segítők kamatokkal együtt visszakaptak... Zsolték egy hongkongi központú befektetőben bíztak; a tárgyalások elején még elnökségi tag voltam, amikor pedig már én vezettem a klubot, e csoport tagjai elém tették egy off-shore-cég 2003-as bankkivonatát rengetegmillió dollárról.
Huszonhat évvel ezelőtt autóalkatrészekkel foglalkozó magánvállalkozóként kezdtem, később megvolt a lehetőségem, hogy devizáért értékesíthessek Ladát, jelenleg is autó- és motorforgalmazással foglalkozom egy olyan cég vezetőjeként, amelynek a központjához nyolc ország tartozik: hát, nekem azért már elég nehéz újat mutatni. Úgyhogy én ennek a hongkongi csoportnak azt mondtam: uraim, ha kapok egy mai számlakivonatot és írásos garanciát arra, hogy ezt a pénzt a Ferencvárosnak szánják és utalják, akkor megkötjük az üzletet! Azóta se láttam őket.
– Miként került kapcsolatba a későbbi tendergyőztes Kevin McCabe-bel és cégcsoportjával?
– Kevin egyik munkatársát már 1995 óta ismerem. Időnként összefutunk itt-ott, kávézunk, beszélgetünk. Elég az hozzá: jó két évvel ezelőtt fölvetettem neki: te, képzeld, elnökségi tag vagyok a Ferencvárosnál, a klubot rendbe kellene tenni… Érdekes lehet ez? Kisvártatva kiderült, hogy ismerősöm éppen azzal a Scarborough-csoporttal dolgozik, amelynek feje Kevin McCabe; az a McCabe, aki akkor már összesen 250-300 millió eurós befektetésével jelen volt Magyarországon, illetve a régióban. Amikor először tárgyaltunk a vállalat magyar képviselőivel Dámosy Zsolt és egy másik elnökségi tag, Balogh Ákos társaságában, még nem tudtam nyomatékkal képviselni az ügyet, lévén, hogy nem én voltam az elnök. Később a Scarborough-vonal valahogy félre is lett tolva, viszont a klub továbbra sem állt sehol: a futballcsapat részvényeit két-háromszázmillió forintért vitték volna, de azzal nem lettünk volna beljebb, hiszen a labdarúgók és az egyesület tartozása kétmilliárd forintra rúgott. Márpedig én McCabe-ékről tudtam, hogy minden tekintetben új alapokra helyeznék a Ferencvárost. Hónapokkal később, 2007 májusára azért sikerült elérnem, hogy Dámosy leüljön McCabe-bel... Zsolt vázolta, hogy itt van ez a tender, és a Ferencvárossal fillérekért el lehet jutni a Bajnokok Ligájába, legalábbis ahhoz képest, amennyiből McCabe klubja, a Sheffield United működik. Itt tartottunk, amikor jött az elnökválasztás, ahol én elnökségitag-jelöltként, két perc alatt összefoglaltam a lényeget: Scarborough, Sheffield, siker!
– Akarta az elnöki tisztet?
– Nem kellett ez nekem. Egy évben százhatvan napot vagyok külföldön, és bármilyen munkát csinálok, azt szeretem száz százalékkal végezni. Ellenben úgy alakult, hogy Zsoltot nem akarták elnöknek, engem pedig egyre többen kapacitáltak. Elvállaltam.
– Mit kapott?
– Van mit őriznem a páncélszekrényben... Túl azon, hogy nem volt pénz és dőltek ki a szekrényből a csontvázak, nem volt könyvelés, SZMSZ, etikai kódex, nem volt semmi sem. A Fradiból már nem lehetett mit elvinni... Elkezdtünk dolgozni; hoztam munkatársakat, például Menráth Istvánt, a jelenlegi klubigazgatót, akinek csak annyit mondtam: Pista, fizetni egyelőre nem tudok, munka viszont lenne bőven. És Pista jött, csinálta, ma meg már fizetést is kap. Kisvártatva pedig már olyan sikereknek örülhettünk, mint hogy a Kincstári Vagyoni Igazgatóság előterjesztése nyomán a Pénzügyminisztérium kivette az állami vagyonkörből az Üllői úti ingatlant, így a legnagyobb akadály elhárult az értékesítés elől.
– Újra megkérdezem: mit tud, amit elődei nem? Például az említett állami döntéssorozat is viszonylag simán ment, amikor már ön volt az elnök...
– Úgy látszik, szerencsés csillagzat alatt születtem.
– Ennyi? Hallani, hogy jó kapcsolatai mellett roppant körültekintően, különféle politikai és gazdasági érdekcsoportokat szondázva menedzselte a projektet. Nem akart senkinek a tyúkszemére lépni...
– Akárhogyan is volt, a lényeg az: eljutottunk tender végére.
– Még a sikertelen pályázatoknál is higgadt maradt. Mit gondolt legbelül?
– Tudtam, hogy amit eltervezek, azt megcsinálom. Ezzel együtt időnként valóban nem volt könnyű nyugalmat mutatni. Hogy csak egy példát mondjak: elnökként amolyan túlélési költségvetést készítettünk, azt gondolván hogy három hónap alatt megoldhatjuk a problémákat; lett belőle egy év... Ma már mosolygunk rajta, de akkoriban csaknem megőrültünk: megegyezés, számlahegy, kiegyezés, háttéralku, jogi osztály... Megesett, hogy egy követelés nyomán sebtében összedobott, aktatáskába tett milliókkal rohantunk egy tárgyalásra, mert azonnali fizetést szabtak ki ránk, különben vége mindennek. Megjegyzem, az illető vére a nyilvánosság előtt hangsúlyozottan zöld-fehér... Ezen időszak alatt, noha csak problémát oldottunk meg, kaptam hideget-meleget. A kígyóverem kényelmes nyaralóhely ahhoz képest, ami itt volt.
– Ehhez képest csütörtökön úri környezetben, a Budavári Palotában tartotta prezentációját Kevin McCabe az új FTC-stadionról.
– Amelynek tervei magyar iroda munkáját dicsérik. Ebből is látszik, hogy az angolok partnerként tekintenek ránk, és nem erőltetnek olyasmit, ami a helyi hagyományokkal, érzületekkel, egyebekkel ellentétes lenne. És jó látni, mennyire fontos nekik az, amit csinálnak: a legutóbbi futballigazgatósági ülésen szinte pennykért ment a harc, noha a költségvetésünk nem mondható alultervezettnek.
– Öt angol és három magyar alkotja a futball-zrt. igazgatóságát. Mi van akkor, ha ön, mint a hazai tagok egyike azt mondja, zöld, az angol többség meg azt, hogy kék?
– Meggyőzöm, hogy a zöld a jó, és akkor azt mind elfogadják.
– A klub szakosztályai kft.-kké alakulnak. Nem rizikós ez?
– Hadd idézzem, Springer Mihályt, egykori elnökünk unokáját: Az a szakosztály, amelyik nem tudja előteremteni a működéséhez szükséges költségeket, ne szívja a Fradi vérét! Egyébként ötvenkét százalék erejéig a klub marad a tulajdonos, éppen azért, hogy ha az adott vezető a csőd felé vinné a részlegét, akkor az egyesületi vezetés beavatkozhasson. A szakmai rész és az irányítás is a részlegek feladata, ám pénzügyileg nálunk van az ellenőrzési jogkör. A klub működésére éves szinten százhúszmillió forintra van szükség, a cél pedig az, hogy ezt az összeget feltornázzuk kétszáz-kétszázötvenmillió forintra. Hatvanmilliót amúgy már szét is osztottunk a szakosztályok között, a privatizációs bevételből megmaradt ötszázmilliót pedig – jó hozamú konstrukciót keresve – bankba tettük. Rengeteg tervünk van a jégcsarnoktól az új szakosztályok alakításán át olyan, többfunkciós, tizenkétezer forintba kerülő FTC-kártyáig, amelynek tulajdonosa bizonyos olajtársaságnál olcsóbban tankolna, bevásárlóközpontban engedménnyel vásárolna, plusz életbiztosításhoz is jutna.
– Meg sem kérdezem, hogy valóban felépül-e a futballstadion és újra bajnok lesz-e a vízilabdacsapat...
– Most már szeretném befejezni, amit elkezdtem. Ezért maradtam elnök.
