A triatlon vb margójára
Hatvankilenc ország, több mint négyezer sportolója vett részt a rendezvényen, a televíziós közvetítéseknek hála pedig több mint kétszáz millió ember kísérhette figyelemmel az ország idei legjelentősebb sporteseményét. Ráadásul a küzdelem - a hazai triatlon versenyekhez szokott szemeknek példátlan módon - olyan emblematikus helyszíneken zajlott, mint Lánchíd, vagy a Bazilika előtti tér. Minden adott volt ahhoz, hogy az ország idei legjelentősebb sporteseménye országimázs építő célokat is beváltson, mind az ide érkező versenyzők, mind a nézők felé. Részeredményeink vannak ezen a téren, de mégsem sikerült a maximumot kihoznunk a példátlan lehetőségből. Nos a kérdés nyilvánvaló: miért nem?
Ehhez először is vegyük át a helyszínnel kapcsolatos kérdéseket. Az újabban egy helyett már hét állomásos Triatlon Világbajnokság potenciális helyszínei között érthetően ádáz versengés zajlott a jogokért. Hogy az igen kiemelkedő sportdiplomáciával rendelkező országok mellett (mint pl. Anglia, vagy Kanada) helyett miért is esett a VB ékkövének számító döntő, a „Grand Final" rendezési joga kis hazánkra, nos annak több oka van. A döntés során talán az idén is sikeresen megrendezett tiszaújvárosi Triatlon Világkupa eshetett latba, de az alapvető ok mégis Budapest építészeti szempontból kiemelkedő történelmi városképében keresendő.
Majdnem sikerült azonban eltolnunk a dolgot, mert eredetileg ugye a Városligetben lett volna a verseny központi része, de mivel nem készültek el a szükséges beruházások, így a hazai szervezőknek új helyszínt kellett keresniük. Ekkor találták meg a Kopaszi-gátat, amely minden szempontból alkalmasnak tűnt a verseny lebonyolítására. A nemzetközi szövetség azonban a helyszínnel történő variálás láttán figyelmeztette a szervezőket arra, hogy nem nem nézik jó szemmel, ha a tervekkel homlokegyenest ellentétesen, a versenyt a külvárosba deportálják, mert az egész lényege veszne el ezzel.
A hazai koordináció nehézségeire jellemző, hogy annak ellenére, hogy a nemzetközi szövetség (ITU) a Városligetre, a Parlament előtti területre, és a Roosevelt térre is áment mondott, már januárban úgy látszott, hogy az első két helyszínen beruházások kezdődnek majd, így a három helyszín közül egyedüliként a Roosevelt tér tűnt alkalmasnak a viadalra. Az, hogy a fővárosnak nincs egy jól összehangolt „sportesemény kezelő" gyakorlata, vagy koncepciója, az abból is jól látható, hogy jó magyar szokás szerint már régebben kiadtak egy szeptember 11-ére, a Roosevelt térre szóló engedélyt, csak éppen egy 21 órától kezdődő éjszakai futóversenyre.
Egy kis adalék a történethez: sokan nem is tudják, de ha a lelkes amatőr éjszakai futók önszántukból nem egyeznek meg a szervezőkkel, az egész VB veszélybe került volna. Ha már a helyszíneknél tartunk, megemlítendő, hogy az országnak még 2009 december 16-ig végleges útvonaltervet kellett volna küldenie az ITU felé, ami természetesen nem történt meg.
Talán ismerve a hazai mentalitást, a nemzetközi szövetség komoly önmérsékletet tanúsított, és meglehetősen nagy toleranciával kezelte a hazai, egyre bonyolultabbá váló fejleményeket.
Végül azonban minden összeállt a versenyhez, és a fő szám (az olimpiai távú elit férfiak versenye) a Kopaszi-gáton indult a körülbelül 14 fokos vízben, majd a versenyzők a budai alsó rakparton feltekertek egészen a Lánchídig, amelyen átszáguldva elérték a Margit-hidat, ezután pedig visszafordulnak a Parlament felé, és végül a Roosevelt téren ért véget a futás.
Ha már kerékpárpályáról beszélünk, tudni kell, hogy a profi versenyzők kimondottan elszoktak a magyar színvonalú úthálózattól, így az egyenesekben az akár ötvenöt, hatvan km/órás sebességet is elérő csoportoknak sem tettek igazán jót fővárosunk sűrűn foltozgatott, néhol dimbes-dombos útjai, és aszfaltteknői. Többek között mindkét hazai, profi futamban induló sportolónk (Rendes Csaba, és Pocsai Balázs) is feladni kényszerült a versenyt kerékpáros bukásuk miatt, pedig ők még ismerték is a pályát. Volt olyan versenyző, aki félreérthetetlen módon jelezte a véleményét a pályáról a kamerának, miután persze feltápászkodott az esése után.
Annak ellenére, hogy már az előző évben tudni lehetett a korcsoportos (nem profi mezőnyben induló) versenyzők kerékpárpályájának nyomvonalát, a VB előtt két nappal még meglepő módon 30 méter hosszan fel volt marva a Budafoki út - Galvani út kereszteződésében az útfelület. A helyzet komolyságára jellemző, hogy a csatornafedelek legalább tíz-tizenöt centiméterre álltak ki, ami mondanunk sem kell, nem igazán szerencsés dolog egy Világbajnokság helyszínén - főleg nem a kerékpárpályán. Az utolsó előtti pillanatban végül sikerült befejezniük a munkálatokat, így elhárult ez az akadály is. Történtek persze jóval látványosabb dolgok is, pl. a korcsoportos viadal kerékpár és futóköreit sem sikerült egyértelműen kijelölniük a szervezőknek.
Az úthibák miatt a negyven kilométeres bringa etapot végül szűken harminchatra szabták át, és e miatt jó pár versenyzőnek okozott problémát az, hogy vajon az „utolsó körre" is ki kell e menniük, vagy sem. A futópályán az előzőekhez hasonló gikszerek merültek fel, köszönhetően annak, hogy elfelejtettek kirakni a pályára a kilométer jelző táblákat. A szervezés hiányosságai talán betudhatók annak is, hogy - a hazai gyakorlattól eltérően - lényegében egy rendezvényszervező cégnek lett kiadva a VB lebonyolítása, és több versenyző szerint „a rendezvényszervezőket nem sikerült teljes mértékben bevezetni a triatlon világába.".
Így történhetett meg az a példátlan dolog is, hogy a szinte elmaradhatatlan „technikai tájékoztató" (amely tisztázza a nem kimondottan egyszerű triatlonos szabályokat a VB-re) egyszerűen meg sem lett tartva, ráadásul az általános kommunikációban is kerültek kisebb-nagyobb porszemek a gépezetbe, amikor pl. a tiltott eszközökkel kapcsolatban homlokegyenest eltérő tájékoztatást kaptak a külföldi és hazai versenyzők, vagy amikor a szurkolókat nem engedték fel a lelátóra, mert verseny közben észrevették hogy véletlenül a futópálya által alkotott körön belül lett kialakítva a lelátó. De a koronát talán az tette fel a hibalistára, amikor is szervezési és adminisztratív problémák miatt a magyar triatlonosok az egységes, fekete színű mez helyett (vagy inkább mellette) több különböző típusú, és színű mezben versenyeztek.
Ez csupán marginális problémának tűnhet, de ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy már az is óriási szerencse, hogy az utolsó napokban egyáltalán mindenki kapott valamilyen mezt, akkor már kicsit másképpen fest a történet. Főleg annak fényében, hogy a VB-n nem lehet bármilyen, kereskedelmi forgalomban kapható triatlonos mezben elindulni. A szervezők hivatalos indoka ezzel kapcsolatban „nemzetközi készlethiány"-ról szólt, ezt a kijelentést valamelyest árnyalja az a tény, hogy a mezek gyártója nagyon komoly raktárkészlettel jelent meg a rendezvény területén. Lehetne persze még sorolni a hazai szervezés hasonló hiányosságait amelyek a versenyzőket sújtották, de mivel ez volt az első triatlon VB az országban, ne legyünk túl szigorúak. Távolodjunk most el a triatlonistáktól, mivel alapvetően egy főváros szempontjából sokkal fontosabb az, hogy a külföldi tudósítások nyomán milyen kép maradt meg a húsz Magyarországnyi, csaknem kétszáz millió emberben aki momentán bele is nézett a közvetítésbe. Milyen is Magyarország? Milyenek is az emberek, akik itt élnek?
Ami feltűnhetett nekik - Javier Gomez, és Alistair Brownlee szenzációs párharca mellett - az leginkább az érdektelenség lehetett. Igaz ugyan, hogy a Eurosport, és az MTV - amely egyébként a profi triatlonosok mindkét versenynapján példa értékű, monstre, élő közvetítéssel segítette a rendezvényt - igen ügyesen komponálta bele a képbe a jelen lévő szurkolókat. Ha azonban megnézünk egy külföldi közvetítést, rögtön látni fogjuk, hogy nagyságrendileg kevesebb szurkoló volt a hazai rendezvényünkön, mint egy hasonló kvalitású külföldi versenyen. Ráadásul a legtöbbjük nem is magyar volt, hanem jellemzően a szigetországból érkezett hozzánk, esetleg mexikói, kanadai, de sorolhatnánk még a nemzetiségeket. A magyar triatlonosnak ugyanis nem csak az olimpiai táv jelen esetben 47500 méterjével, de azzal is meg kell küzdenie, hogy az Amerikában, és Nyugat-Európában a legdinamikusabban növekvő sportág, a triatlon - korántsem olyan felkapott, és népszerű dolog mint más országokban. Nálunk a sportközvetítések sok esetben még mindig a labdarúgó, esetleg bokszmeccsekben tudnak kimerülni, és a többi sportág maximum egy-két MTI hírben lehet még érdekes.
Egy szó mint száz: évtizedes lemaradásban vagyunk a világhoz képest, ahol egyre nagyobb triatlon láz tombol. Ennek következtében persze igen csekély volt a hazai szurkolók száma, ami nem csak az őket megszólító, célzott reklám hiányának tudható be, de talán valahol az általános érdektelenséggel is magyarázható. Mit is várunk egy olyan kultúrában, ahol pontosan az a középkora elején-közepén járó réteg, aki külföldön éppen a gerincét adja a korcsoportos triatlon versenyeknek, itthon több időt tölt el orvosnál és a patikában - például a mozgáshiány miatt kialakuló magas vérnyomása miatt - mint amennyit sportolásra fordít? Nyilvánvalóan ha ő maga nem űz semmilyen sporttevékenységet, nehezen képzelhető el, hogy ennek ellenére önszántából ki fog menni egy ilyen típusú rendezvényre. Magyarul, lehet nekünk itt bármilyen sportdiplomáciai bravúrral felérő sikerünk, mint pl. ez a Világbajnokság. Lehet itt bármilyen össznemzeti összefogás, a szövetség, a kormány, és persze a főváros között.
Ha nem teremtjük meg az ilyen rendezvények kultúráját, az „agyi hátterét", nem igazán számíthatunk tartós sikerre ilyen téren sem. Persze összességében nagyon hasznos volt a VB, és valószínűleg sokkal többet tett Magyarország népszerűsítésért mint az eddigi össze mézes-mázos, gulyás-halászbástya-csikós háromszögben gondolkodó kormányzati, turisztikai, vagy egyéb piár tevékenység az elmúlt években. Ez eddig renden is van, mert ugye végre azt már megértük 2010-re, hogy a csatározások helyett példamutatóan képesek összefogni a főváros, a kormány, a szponzorok, és a különböző szervezetek képviselői. Ennek ellenére ahhoz, hogy a triatlonnak akkora tömegbázisa legyen, és olyan kultúrája, múltja, jelene, jövője, (vagy esetleg csak szurkolói bázisa) mint Angliában, még várnunk kell.
Ez nem csupán pénzügyi kérdés, sokkal inkább fejben dől el. Úgy tűnik a lakosok jó része a VB-t csupán egy fajta közlekedési problémaként látja, vagy akarja látni. Különösképpen talán az autósokra jellemző ez a mentalitás, akiknek egy Budapesten megrendezett világbajnokság úgy tűnik csak egy „nem igazán szükséges rossz" az életükben, ami miatt adott esetben nem tudnak lehajtani a Budai-rakpartra, hogy adott esetben egy jó kis délutáni dugóban el tudjanak tölteni egy órát. Ráadásul egyáltalán nem értenek egyet semmilyen lezárással, legyen az bárhol, és bármilyen céllal, ami akadályozhatná őket az autózásukban. Nincs bajuk vele, reklámozzák csak Magyarországot, csak épp nekik ne legyen hozzá közük.
Az átlagos magyar középkorú autótulajdonosnak biciklije nincs, vagy ha van, nem igen használja, és egyébként sem sportol. Magas vérnyomása viszont van, és jobb ha a többi riasztó statisztikai adatot nem is említjük. És persze zavarják az útlezárások. Mégpedig a VB kapcsán rengeteg útlezárás volt. Azt hiszem nem vagyok egyedül ha azt mondom, nem szeretnék egy olyan országban élni - amennyiben még egyszer hasonló lehetőséget kapunk - ahol a többség úgy emlékszik vissza a nagy napra, hogy „Vesszen a triatlon". Persze lehet, hogy ehhez nekünk még kell jó húsz év. Lehetséges. Azt hiszem kivárjuk, van időnk rá.
