Három kilométer. Az Operaház árkádai alól felzeng a Halleluja-kórus. Ennyi már akkor is ment, úgy öt évvel ezelőtt. Az elején.
– Nincs más hátra – mondta egykor a jámbor arcú ortopéd-sebész, miután belehúzta az összetört térdizületbe a csavarokat – újra kell építenie a lábizomzatát. Akkor ülhet megint lóra, ha kész. Ússzon. Biciklizzen (már ha újra be tudja hajlítani a térdét). Igen, futhat is akár. Csak szerezzen egy jó cipőt.

Fáradságos volt az akkori három kilométer, nehéz volt az öt is. De hát muszáj volt, Boglárka, a kurtalábú szürke várt a pasaréti lovardában.

Kovács Tamás / MTI

Most jóval hűvösebb van, mint a tavalyi Spar Budapest Maratonon. Jobb így. Akkor 27 fok körül volt. A kitűzött táv pedig 30 kilométer. Sikerült is kevesebb mint három óra alatt. 2015-ben – gondoltam – jöhet a maraton, egy ilyen nagyratörő cél biztosan kikerget majd heti háromszor a berlini lakóhelyemet örökösen jellemző zimankóba. Elvégre futni könnyű, és kevéssé körülményes. Jobb mozgásforma aligha adódik, amikor az ember országot vált, reggeltől estig dolgozik, de nem szeret sokat ülni. Nekiindulni viszont sokszor nehéz.

Tizenöt kilométer körül már keményedik az aszfalt, érzem. Felfoghatatlan. Ennyi máskor röhögve is sikerülni szokott. Most minden szürke és nedves, és még hátra van huszonhét. Mintha fémmerevítőt csatoltak volna a jobb lábszáramra. Merev a bokám és a térdem is. Öt éve nem nyúlik ki teljesen. Nem baj, kétszer ekkora távot máskor is kibír. Legfeljebb harmincnál megadom magam.

Akkor éreztem meg, hogy elég önfejű vagyok a hosszútávfutáshoz, amikor négy éve lefutottam 28 kilométert. Ugyanitt, rajtszám nélkül. Nem direkt történt. De hát ki hagyna magára egy roskadozó első maratonistát, amikor szerelmes?

Ruzsa István / MTI

– Fontos, hogy az ember ne csak azt figyelje, mikor fáj, hanem örüljön azoknak a métereknek is, amikor jól megy – ilyesféle magvas gondolatokat engedek el a huszadik kilométert elhagyva a jobbomon gondtalanul kocogó régi barátom, Jürgen felé. Hatvan fölött van, tíz éve fut maratonokat. Azért repült ide Schleswig-Holsteinból, hogy szóval tartson. Hiába szellemeskedik és anekdotázik, beszélhetett volna egy orrszarvúhoz is. Hirtelen végképp túl nagynak érzem magamon a mellényt, amelyik hónapokig passzentosnak tűnt. 24 kilométeren keresztül köröztem néhány hete a berlini Treptower Parkban, most ezen a ponton szállok fel a záróbuszra.

42 kilométerhez mégsem vagyok elég önfejű. Nem baj. Jövőre újra harminc a terv, hogy továbbra is kihajtson valami a berlini zimankóba. Nagyzolni pedig annyival is lehet.