Persze ez már keveseknek jelentett újdonságot, mert előtte néhány órával a kosaras a Twitteren a Dear Basketball (Kedves Kosárlabda) című versében rímekbe foglalta, hogy vége, ez az utolsó szezonja a ligában. Bryant a közösségi portálon linket osztott meg, amely a ­hasonló személyes bejelentésekre szolgáló The Players’ Tribune oldalra mutatott. A rajongók rohamára azonban nem készítették fel: miután hetvenezren osztották meg a linket egyhamar, az oldal összeomlott.

Hiába, a Michael Jordan visszavonulása utáni évtized első számú ikonja intett búcsút a parkettnek. Aki látta az Indiana elleni meccset, az könnyen megérthette, miért született meg a döntés. Bryant borzasztóan dobott mezőnyből (húsz kísérletéből csak négy ért célba), 13 pontra futotta az erejéből, és a Lakers zsinórban a hatodik vereségét szenvedte el. Tizenhét meccsen szerzett mindössze két győzelmével a legendás gárda a Nyugati főcsoport legutolsó helyén áll. „A szívem bírja a kalapálást, az elmém is az őrlődést. De a testem már jelzi, hogy ideje búcsút intenem” – említette Bryant.

Ezzel eldőlt, hogy öt bajnoki győzelemnél áll meg. Öt ujjára már jutott aranygyűrű, de a hatszoros bajnok Jordant a jelek szerint nem tudja befogni. Kár lenne tagadni, egész pályafutását a Chicago Bulls korábbi klasszisa határozta meg: először gyerekkori példaképként, aztán mint olyan „rivális”, akivel folyton összehasonlítják, akinek a csúcsaira hajt, akinek utolérése szabja meg minden tettét. A korkülönbség nem engedte, hogy egymással mérjék össze tudásukat, így aztán sokkal nagyobb tétért zajlott közöttük a párviadal: a történelmi emlékezetért.

A szíve még bírná... Bill Streicher / Reuters/USA Today Sports

Bryant olyan istenáldotta tehetség volt már tizenhét évesen, hogy nem járta be a szokott utat, nem ment egyetemre, rögtön a középiskola után drafolta a Charlotte Hornets, amely azóta is bánhatja, hogy rögtön elfogadta a kalifor­niaiak ajánlatát, és elcserélte az újoncot az akkor már huszonnyolc éves sztárra, Vlade Divacra. „Kábé” így a profi ligában 1996. november 3-án a Lakers játékosaként mutatkozhatott be, és azóta sem váltott klubot. Mi oka is lett volna rá, miután 1999-ben Phil Jackson ült a csapat kispadjára? Ő épp az előző évben nyerte meg a hatodik aranygyűrűjét a Chicagóval, és a neve garancia volt arra, hogy a nagy múltú ­Lakers is újra a bajnoki címre hajthat, pláne úgy, hogy Shaquille O’Neal is ott volt a csapatban. A nagy trió nem keltett csalódást, és Big Phil ­keze alatt felépült az új sikerteam, amely hasonlóan dominált a ligában az ezredforduló után, mint a nagy Bulls a 90-es években. Kevesen hitték volna, de a mágikus Chicago hat bajnoki címét is sikerült megközelíteni: a Lakers ötször jutott fel a csúcsra (2000 és 2002 között egymás után háromszor, majd 2009-ben és 2010-ben is).

Különösen O’Neal 2004-es távozása után lett Bryant a csapat vezéregyénisége. Minden nagy sikerét felsorolni nincs is elég hely: egyszer volt az alapszakasz, kétszer a nagydöntő MVP-je, tizenhétszeres All Star-játékos, kétszeres olim­piai bajnok az amerikai válogatottal, 2014 decemberében utolérte Jordant a dobott pontok számában – ezzel feljött az NBA-örökranglista harmadik helyére –, és a 2006-ban a Toronto elleni meccsen szerzett 81 pontja is csak Wilt Chamberlain megdönthetetlen, 100 pontos rekordja mögött marad el.

Távozásával lezárul egy korszak az NBA-ben. A Jordannel való összehasonlításnak viszont talán még nincs vége. Mint köztudomású, Jordan kosárlabda-pályafutása két évig szünetelt, mert a legendás 23-as kipróbálta magát a baseballban is, minimális sikerrel. Ezzel együtt a ­Cleveland Indians baseballklub ekképpen reagált Bryant visszavonulásának hírére: szeretettel várja őt a csapatban.

Tréfának nem rossz.