Zamperini 1917-ben született New York államban, ám – mivel családja Veronából emigrált Amerikába – még akkor sem beszélt rendesen angolul, amikor évekkel később új lakhelyén, a kaliforniai Torrence-ben próbált beilleszkedni. A helyi kölykök gúnyt űztek belőle, erre ő laposra verte őket. Annyira élvezte erőfölényét, hogy adrenalinfüggő lett, s az iskolai verekedéseket kisebb-nagyobb bűntények váltották fel. Hiába verte szíjjal az apja, hiába imádkozott érte az anyja, a tizenéves Zamperini dohányzott, ivott és állandó harcban állt a rendőrséggel. Bátyja próbált elfoglaltságot találni számára, hogy levezethesse felesleges energiáit. A rendőrfőnök – aki a fél életét Louis után rohangálva töltötte – a futást javasolta.

Zamperini a filmben: Jack O’Connell Forrás: collider.com

Igaza lett. Miután a fiú sorra nyerte a regionális versenyeket, 1934-ben a Dél-kaliforniai Egyetem sportösztöndíjasa lett, s ráragasztották a Torrence-i Tornádó becenevet. Két évvel később – 19 évesen és 178 naposan, máig a legfiatalabb amerikaiként – kvalifikált a berlini olimpiára az 5000 méteres számban. Az Európába tartó hajón a sportolók számára ingyen járt az étel, ami a nagy gazdasági világválság közepén szinte felfoghatatlannak tetszett. A kiválasztás során alaposan lefogyott fiú úgy habzsolt, hogy mire partot értek, öt kilót hízott.

Berlinben nyolcadik lett, ám az utolsó kört olyan elképesztő idővel teljesítette (56 másodperc, miközben az előző olimpiai rekord 69,2 másodperc volt), hogy Adolf Hitler személyesen óhajtott találkozni vele. „Á, maga az a gyors befutó!” – mondta neki a Führer, miközben kezet fogott vele. Sosem derült ki, lehetett volna-e Zamperiniből olimpiai bajnok: a játékokat elsöpörte a világháború. A férfit 1941-ben besorozták a légierőhöz. A B–24-es, amelyen szolgálatot teljesített, 1943. május 27-én, bevetés közben a tengerbe zuhant. A tizenegy tagú legénységből hárman – Zamperini, Russell Phillips és Francis McNamara – maradtak életben, víz és élelem nélkül, mentőcsónakjukon hánykolódva, 1400 kilométerre Hawaiitól. A Marshall-szigeteket 47 napnyi hajótöröttség után csak Zamperini és Phillips érte el: McNamara 33 nap után meghalt.

A túlélőknek sok örömük nem lehetett a partraszállásban: japán hadifogságba estek, és Zamperinit válogatott kínzásoknak vetette alá Mutsuhiro Watanabe, a Madár gúnynevű fegyőr, akit később kegyetlensége miatt a negyven legkeresettebb háborús bűnös között tartottak számon. Zamperini szülei ekkorra már megkapták a hivatalos értesítést fiuk haláláról. A sportoló csak egy évvel később tudathatta családjával, hogy életben van.

Az óceánon hánykolódva Zamperini megfogadta: ha Isten megmenti, ő egész életében szolgálni fogja a Mindenhatót. Így is tett, bár ez nem ment olyan egyszerűen. Hazatérése után megnősült, de borzalmas rémálmai miatt depressziós és alkoholista lett. Felesége vezette be egy keresztény közösségbe, amelyben végre megnyugvást talált. Attól fogva 2014-ben bekövetkezett haláláig motivációs előadásokat tartott, könyveket írt; Amerikában sportközpontokat, futóversenyt neveztek el róla, több kitüntetést kapott. Felkérték, hogy fusson a naganói téli olimpia lángjával, ő pedig, ha már Japánban volt, felkereste a börtönben a fogolytábor őreit, hogy nyilvánosan megbocsásson nekik. Szadista Madarát is találkozóra hívta, korábbi kínzója azonban látni sem akarta. Amikor megkérdezték, honnan volt lelkiereje a legsötétebb időkben, azt felelte: „A sport megtanított, hogy sose adjam fel a versenyt.”