Az első argentin–német vb-döntő előtt a tévé felé fordítottam a fotelt, odatettem elé a puffot, amire a lábamat raktam, a bíró szájába vette a sípot, és megszólalt a telefon. Kati volt, az asszony barátnője, a balassagyarmati kórház előcsarnokából hívott, baleset érte, begipszelték a lábát, csak nekünk van kocsink, nem mennénk-e érte. Persze, vágtam rá, két óra múlva tudok indulni. – Ki volt az? – kérdezte hű hitvesem. Mondtam neki, hogy Kati. – Mit akart? – Menjünk érte Balassagyarmatra, a kórházba. – És? – És megyünk, de most vb-döntő van, ahogy vége, indulunk.

Martial Trezzini / Reuters

1986-ban még ifjú házasok voltunk, nem akartam megbántani, de láttam rajta, hogy nem érti. Hogyan lehet egy meccs fontosabb, mint az ő távolban szenvedő barátnője? Most már bezzeg tudja, de akkor még nem értette. Végig szekált, már a szünetben azt hitte, hogy vége. Jó meccs volt, a 80. percben kiegyenlítettek a németek, 2-2, mondtam neki, úgy néz ki, hosszabbítás lesz. Ebben a pillanatban komolyan felmerült benne a válóper gondolata, de rávilágítottam, hogy akkor se érünk le előbb Balassagyarmatra. Argentínán kívül a világon talán senki nem örült annyira, mint ő a Bokányi Dezső utcában, amikor a lefújás előtt Maradona zseniális passzal kiugratta Burruchagát, aki belőtte a győztes gólt. Indulhattunk a nyeremény Skodával barátnőt menteni.

Nemrégiben mesélte, hogy összefutott az utcán Katival. Nem volt hosszú beszélgetés, az egykori egyetemi csoporttárs közölte vele, hogy a köztük lévő politikai nézetkülönbségek megakadályozzák a régi jó viszony felmelegítését. (Csendben megjegyeztem, hogy ott kellett volna hagyni Balassagyarmaton.)

1990-ben Londonba szólított a munka, de nem voltam ideges, tudtam, hogy a második argentin–német vb-döntőre már a szállodában leszek. Ferihegyen azonban közbeszólt a végzet asszonya: a malévos földi utaskísérő pont akkor tette karját a bejárat elé, amikor sorra kerültem. – Megtelt! – Mi telt meg, csókolom? Itt a beszállókártyám! – Sajnálom, túlfoglalták a gépet, délután elvisszük átszállással. – No de ma vb-döntő van! – Sajnálom, mondta, de láttam rajta, hogy nem sajnálja. Ő se értette, miért jövök ezzel a futballmeccsel, ahelyett, hogy örülnék, előbb-utóbb Londonban leszek.

Reménykedtem, hogy majd valamelyik repülőtéren, ahová a Malév önkénye vet, csak lesz egy tévé, amelyiken meg lehet nézni a döntőt. Nem így történt, és ezért pár éve kicsit lelkiismeret-furdalásom is volt, amikor a céget feloszlatták: illetékes helyen nyilván emlékeztek 1990-es átkaimra.

A meccs alatt pont repülőgépen ültem, ahogy leszálltunk, kérdeztem a taxisofőrt: – Mi volt az eredmény? Merthogy én lemaradtam az egészről! – Ne bánja, uram, dögunalom volt, a németek nyertek egy nyamvadt tizenegyessel! A másnap reggeli lapokból kiderült, hogy ez volt minden idők leggyatrább vb-döntője. Ugyanakkor férfivá eszmélésem óta az első és egyetlen, amit nem láttam, erre azóta sincs vigasz.

Vasárnap jön a harmadik argentin–német vb-döntő. Rosszat sejtek.