Ki gondolta volna, hogy a wimbledoni közönséget nem Murray, nem Federer és nem Nadal hozza lázba –a második nap mindhárman pályára léptek –, hanem egy 22 éves pozsonyi lány, bizonyos Jana Cepelova, a világranglista 106. helyezettje. Ő ugyanis elkövette azt az égbekiáltó szemtelenséget, hogy 5:7, 6:4, 6:3-ra legyőzte a román Simona Halepet, a verseny harmadik kiemeltjét, aki tavaly még döntős volt a Roland Garroson. És világmásodik.

Cepelova úgy játszott, mint akinek nincs vesztenivalója, és – istenemre mondom – lélegzetelállító ütések egész sorozatát produkálta ámuló ellenfelével szemben. A harmadik szettben, 5:3-nál a meccsért szervált, de sorban három adogatást is vesztett, és semmi-negyvennél úgy nézett ki, hogy Halep „visszajön”. Ám a szlovák lány még innen is fordítani tudott, igaz, a román megtette neki azt a szívességet, hogy három ki nem kényszerített hibával honorálta ellenfele szívósságát. Amire jött Cepelova indiántánca a pálya közepén, mert maga se akarta elhinni, hogy az történt, ami.

Cepelova, aki legyőzte Halepet Stefan Wermuth / Reuters

Jó meccs volt, legalább olyan, mint amelyen a 117. helyen „jegyzett” kínai Duan Jing-jing kiejtette a tavalyi finalista kanadai Bouchard-t (7:6, 6:4) vagy amelyen a szerencseszámmal pályára lépő (13.-ként kiemelt) francia Tsonga a luxemburgi Müllerrel játszott háromórás „fogócskát”. Ehhez annyit, hogy ha én kiemelt vagyok,mondok egy fohászt, hogy csak ne Müllerrel hozzon össze a sors! A 32 éves veterán – háta mögött Agassi (!), Nadal és sokan mások skalpjával – a mezőny legrutinosabb, legpontosabban adogató játékosainak egyike, aki ráadásul balkezes. Az idén az Australian Openen a negyedik fordulóig ment. Nos, Tsonga, aki ragyogó tehetség, de nem éppen a fénykorát éli, négy szetten át csak kettőben talált fogást ellenfelén (azok közül is egy rövidített játékkal zárult). Igaz, ugyanez mondható el Müllerről, aki azzal lopózott a szívembe, hogy szerva-röptét játszott, és – Tsongával ellentétben – pontok tömegét szerezte a hálónál. (Ahogyan az a füvön illik. De ez a játékstílus mára kissé el van feledve.) Egy szó mint száz, a döntő szettben Tsonga – az igazi fogással együtt – megtalálta önmagát is, 6:2-re nyert, és ment tovább a második fordulóba.

Ami az óriásokat illeti, Federer a bosnyák Dzumhur („van-e, ki e nevet ismeri?”), Nadal a brazil Bellucci személyében kapott nem annyira ellenfelet, mint inkább edzőpartnert. Mindketten simán, három játszmában nyertek, akárcsak Murray, azzal a különbséggel, hogy a brit bajnokaspiráns az orosz, de kazah színekben versenyző Kukuskinban komoly riválisra lelt. Ennek a világranglistán az 59., huszonhét éves fiúnak volt néhány káprázatos megmozdulása, de nem csak az. Ha a második játszmában 6:5-ös vezetésénél és harminc-semminél (ő adogatott) nem kap vérszemet, és nem akar igazán nagyot „dobni”, akkor elvesz egy szettet az amúgy teljesen passzív Murraytől. Aki azonban egy picit sem kockáztatott, csak – majdnem utánozhatatlan – védekező játékát produkálta, s ezzel végül megadásra kényszerítette ellenfelét.

Kukuskinról az jutott eszembe: hol vannak az oroszok? A „fogatlan” Juzsnij gyorsan kiesett, amiképp a grúz, de oroszként elkönyvelt Gabasvili (őt érdekes módon egy Zverev névre hallgató német verte meg). Azt mondják, csaknem húsz éve nem fordult elő, hogy a kiemeltek között egyetlen orosz sem bukkant fel, holott ugye volt nekik nem is oly régen egy Szafinjuk, egy Davigyenkójuk... Ha nem vigyáznak, lassan oda jutnak, ahol mi vagyunk.

Zárszóbalkézről.AVIP-ülőhelyek egyikén felbukkant Roy Hodgson, az angol labdarúgó-válogatott szakvezetője. Nem egy játékos, ő maga. (A spanyoloknál inkább az a szokás, hogy a futballisták mennek ki teniszező haverjaik meccseire.) Persze az idő annyira szép és annyira nem angol volt, hogy Hodgson drukkolhatott akár egy skótnak is. Mert Murray nagyon az.