Kedd délután volt, rohantam a Spens Arénába éppen, így nem szálltam vitába vele, noha az állítás több ponton is lehetőséget kínált volna a polémiára. Mindenesetre nagy kár, hogy az Európa-bajnokság horvátok elleni nyitómeccse után már nem futottam össze a kimenőre engedett, vidám hotelalkalmazottal, mert csak-csak megkérdeztem volna tőle, fönntartja-e még a véleményét.

Ami a megelőlegezett „szerencsés” mivoltot illeti, Kiss Éva kapus – két másodperccel a vége előtt „szerzett” – kvázi öngólján egyszerre kellett sírni és röhögni: magam 1987 óta járok rendszeresen kézilabda-világversenyekre, de még hasonló mozdulatsort sem láttam ennyire kiélezett helyzetben. Akárhogy is, „papíron” e fölfoghatatlanul peches alakítás nyomán kapott ki a magyar válogatott attól a horvát együttestől, amelytől hét esztendeje soha. Ezzel együtt azt kell mondani: ordító igazságtalanság lenne egyetlen játékos nyakába varrni a kudarcot egy olyan mérkőzés után, amelyen a kapitánytól az irányítón át a szélsőig – talán az átlövő Tomorit leszámítva – az egész társaság terített betlit mutatott be.

Egy nappal később persze már nem különösebben fontos, legföljebb érdekes elmerengeni azon: Karl Erik Böhn szakvezető vajon miért nem „nyúlt bele” a meccsbe, amikor azt tapasztalta, hogy a horvátok olyan őrző-védő szolgálatot rendeltek Görbicz mellé, hogy azt Barack Obama is megirigyelhetné egy közel-keleti viziten; hogy a csupaszív – és nem utolsósorban rendkívül képzett – Szucsánszkit miért csak ötgólos hátrányban küldte a pályára; hogy ha újra lehetősége lenne rá, megint a Herr, Kiss kapuskettőst nevezné-e az Eb-re?

Ezzel szemben nem különösebben érdekes, viszont nagyon is fontos, hogy a második játéknap első újvidéki találkozóján a spanyolok négy góllal legyőzték a továbbra is erősen közepes horvátokat. Ezzel egyszersmind a németek elleni föllépésre készülődő magyarok öltözőjének falára föl lehetett volna firkálni a rém egyszerű képletet: ha a lányok ismét veszítenek – noha a kontinenstorna éppen hogy csak elkezdődött –, máris elkönyvelhetik a kiesést, s a pénteki, spanyolokkal szembeni meccs nem lesz számukra több kötelező formaságnál.

De ennek még a gondolatától is a hideg veríték futkosott az ember hátán, ráadásul az újra színmagyar tribün úgy melegített, hogy kórusban énekelte a hangszórókból bömbölő „Az a szép, az a szép...” kezdetű össznépi nóta szerb-magyar vegyes földolgozását, vagyis a hangulat megint rendben volt.

A játék megint nem. A teljes tanácstalanság jegyében indította a mérkőzést a csapat, és éppen olyan (semmilyen) teljesítményt nyújtott védekezésben, mint egy nappal korábban. Az eredményjelzőn nyolc perc elteltével 6:1-es német vezetés állt, amikor Böhn időt kért, majd „forgatni” kezdte a társaságot. Jól tette, mert Szucsánszki, Vincze meg Bulath behozatalával összehasonlíthatatlanul színesebb lett a repertoár, s mivel elöl Görbicz biztos kézzel bombázta a hálóba a sorra megítélt hétmétereseket, hátul pedig Herr is mind többször randevúzott a labdával, a 25. percben egy gólra sikerült megközelíteni az amúgy semmi különöset nem produkáló ellenfelet (10:11). Azért a hajrát csak sikerült eltolni, ami azt eredményezte, hogy a szünetre a németek újra megléptek három góllal (11:14).

A tetejébe a térfélcsere után Görbicz kihagyta első büntetőjét, de a folytatásról – végre... – kizárólag az elismerés hangján lehet szólni. A 39. percben először vette át a vezetést a magyar válogatott (16:15), amelyben Szamoránsky és Bulath klasszis játékán kívül az egy nap alatt a felismerhetetlenségig jó irányba változó Herr Orsolya tündöklését muszáj kiemelni, s persze azt, hogy a finis ezúttal maga volt a tökély. Bár négy és fél perccel a vége előtt még izzadhattunk rendesen, hiszen 21:21-re állt a meccs, ezt követően már csak magyar gólok születtek: az utolsót Görbicz a dudaszó felhangzása előtt egy másodperccel lőtte (24:21). A háromgólos győzelem azt jelenti, hogy immár nem létezik olyan forgatókönyv, amely alapján a Böhn-csapat ne lenne középdöntős.

Nincs mit tenni, sürgősen meg kell keresnem Nikolát, és, azt hiszem, Sligovica is lesz a dologban.