Jobb-bekként 69 gólt szerzett az NB I-ben, miután olyan együttesben lőhette a tizenegyest és a szabadrúgást, amelyben ott volt Szőke István, Varga Zoltán, Albert Flórián, Rákosi Gyula, hogy másokat már ne is említsek. Minden idők legragyogóbb ferencvárosi csapatainak egyikében futballozott hasonlóan magas színvonalon, akár a legnagyobb művészek, a válogatottban viszont többször ült a kispadon, mint játszott, mert Baróti Lajos szövetségi kapitány az FTC centerhalfját, Mátrai Sándort szerepeltette a nemzeti együttes védelmének jobb oldalán. (Középen Sipos Ferenc és Mészöly Kálmán „vette el” a helyet a többiektől.) Így aztán az akkormég szombathelyi Novák hiába mutatkozott be már húszesztendős korában a legjobbak között (1959: Magyarország–Svájc 8-0, Mátraival a jobb- és vele a balhátvéd posztján), még 1965-ben is csak a hetedik válogatottságánál tartott, s noha az NDK elleni meghatározó vb-selejtezőn (3-2) az ő szabadrúgásával vezetett a magyar csapat 2-1-re, a világbajnokságra ki sem vitték.

Ennek köszönhette azonban, hogy 1968-ban másodszor is olimpiai bajnok és világválogatott lett, merthogy az akkori szabályok szerint vb-résztvevő labdarúgó nem szerepelhetett a játékokon. Mivel 1960-ból ötkarikás bronza is volt, hatvannyolcban minden idők legeredményesebb futballista-olimpikonjává lépett elő. Ráadásul Dettmar Cramer, a FIFA All Stars szakvezetőjének kiválasztott német edző a mexikói tornán fedezte fel őt meg Szűcs Lajost, s a csillagok közé eleve meghívott Albert és Farkas János mellé az olimpiai kettőst is a gálakeretbe invitálta. Brazília–Világválogatott a riói Maracanában: annak, aki azon játszhatott, már megérte futballistának lennie...

De azoknak a fiúknak más is volt a tarsolyukban. Novák például az 1964-es Európa-bajnokság harmadik helyéért vívott találkozón (3-1) két gólt lőtt a dánoknak – egyet tizenegyesből, egyet szabadrúgásból –, egy esztendővel később Vásárvárosok Kupáját nyert (a torinói döntőben: Juventus–FTC 0-1), majd legsikeresebb évében, 1968-ban szintén VVK-döntőt vívott (Leeds–FTC 1-0, 0-0). Abban az esztendőben negyedszer lett magyar bajnok; edzőként „csak” háromszor vitte a dobogó tetejére a Ferencvárost. Az 1981-es diadalt az élre ugró Vasastól elszenvedett 2-1-es vereség után, vesztettnek tetsző helyzetből érte el, de sokkal inkább fennmaradt róla a kilencvenes évek közepének két elsősége, mert irányításával jutott be az FTC a Bajnokok Ligájába.

Akkor még a selejtezőkön nem volt „keleti” könnyítés, ám a nagyot sosem mondó Novák az Anderlecht elleni első mérkőzés előtt azzal fordult hozzám a brüsszeli szálloda halljában: „Figyeld meg, nyerünk.” – Megőrültél? – kérdeztem. Majd a pályán azt láttam, hogy a zöld-fehérek minden különösebb izgalom nélkül 1-0-ra nyernek. Nem mondom, a vissza vágó már rázósabb volt, de a belga fővárost ugyanúgy nem feledem, ahogyan magát a finom modorú és technikájú Novák Dezsőt sem.

Élete utolsó szakaszában súlyosan megviselte az ügynökügy, s különösen az, hogy jó barátja, Albert Flórián hozzá sem szólt, másoknak pedig csak a fedőnevén, „Nemereként” emlegette. Minden körülményt nem ismerek, így csupán azt mondhatom: sem a beszervezésekor, sem annak napvilágra kerülésekor nem lettem volna a helyében.

Viszont – milliókkal együtt – boldogan lettem volna olyan futballista, mint ő, akár még a jobbhátvéd posztján is. De hát ebben, a klasszisokban hajdanán oly gazdag országban is mily kevés jobb bekk volt nála...