Tudjuk jól, ritkán adatik meg bárkinek, hogy hazájától távol, egy másik nemzet ne csak befogadja, hanem szeresse, tisztelje, lélekben a „saját” polgárává avassa. És Karl Erik Böhnt már-már díszpolgárává avatta az ország. Játékosként 126-szor szerepelt a norvég válogatottban, majd edző lett, s a Larvik női együttesével sikert sikerre halmozott.

A gárdával KEK-et, továbbá ötször is bajnoki címet nyert, s az északi klubtól érkezett – első külföldi trénerként – a magyar női válogatott élére 2011-ben. Nem sokkal később a Győr bajnokcsapatának szakvezetőjévé nevezték ki, s bár a következő évben elbukott az együttessel a BL-döntőben, a szurkolók párás szemmel búcsúztak tőle, amikor – a sportági szövetség igényeinek megfelelően – elköszönt a kisalföldiektől azért, hogy a válogatott felkészítésére összpontosíthasson.

A nemzeti csapattal 2012 decemberében bronzérmet nyert a szerbiai Európa-bajnokságon, majd olyan táncot lejtett a belgrádi öltözőben, amely akkor a nevetéstől csalt elő könnycseppeket azokból, akik látták az önfeledt mutatványt. Most egészen más könnyek hullnak.

Éppen egy éve diagnosztizáltak leukémiát a mesternél, akit hat kemoterápiás kezelés és egy csontvelő-átültetés után szinte gyógyultnak nyilvánítottak az orvosok, de másfél hónapja, karácsony előtt – éppen, amikor a magyar csapat a világbajnokságon játszott – szertefoszlott minden remény: közölték vele, hogy betegségéből nincs kiút.

Az egészséges ember számára felfoghatatlan tragédia közepette „KEB” – miközben elkönyvelte, hogy legfeljebb hetei vannak hátra – sosem felejtette el megemlíteni, mennyire hiányzik neki a kézilabda, Magyarország, s már csak az a vágya maradt, hogy családjának megmutathassa egyszer a Dunakanyart, a Balatont, Budapestet. Kínálná magát, hogy a búcsúmondat norvégul szóljon, de az ő képzeletbeli fejfáján a magyar felirat semmivel sem kevésbé odavaló: Nyugodj békében!