Igaz, Riccardo Montolivo, a vörös-feketék középpályása azt mondta, hogy „Clarence Seedorf érkezésével új korszak kezdődik”, de ez nem tekinthető többnek kötelező optimizmusnál vagy szimpla udvariasságnál. A klubnak a riói pázsitról hazahívott holland törzsgárdistája – aki játékosként 300 bajnoki meccsen szerepelt a Milanban – edzőként még közel sem lehet akkora formátumú egyéniség, mint amilyen alakja a futballpályáknak volt, hiszen most kezdi a tréneri karriert.

Ha ez jó jel: elődjénél, Massimiliano Allegrinél mélyebbre aligha viheti az együttest. Az előző szakvezető, akinek a taktikai tárháza nagyjából annyira szórakoztató, mint a tévékészüléken a monoszkóp, sematikus labdarúgást játszatott együttesével, márpedig a sikerekben oly gazdag és futballfilozófiailag is évtizedeken át meghatározó Milannál alapkövetelmény lenne a fantázia. (Meg az, hogy ne kapjon négyet a Sassuolótól.) Az edző búcsúnyilatkozata is afféle volt, amilyen a gárda játéka: megfejthetetlen, kihámozhatatlan.

A bukott mester előbb kijelentette: „Olyan együttest hagyok itt, amely kiérdemelte a szurkolók szeretetét.” Majd beismerte: „Az utolsó négy hónap egyenesen katasztrofális volt.” Az utóbbi megállapítással egyet lehet érteni. Az persze kétségtelen, hogy a bajok nem Allegrivel kezdődtek. A hétszeres BEK- és BL-győztesnél a nagy fordulatot az hozta, hogy kiderült: 2010-ben és 2011-ben is 80 millió dollár veszteséget könyvelt el a klub. A vezérkarmegálljt akart parancsolni e folyamatnak, és meghozta a Milan huszonegyedik századi történetének legérthetetlenebb döntését: átengedte az akkor harminckét éves Andrea Pirlót a Juventusnak.

A „Maestro” azóta a torinói együttes virtuóz karmestere, és a 2012-es Európa-bajnokságon úgy vívott döntőt az itáliai nemzeti együttes fődirigenseként, hogy jobban játszott, mint valaha. (Pedig az összesen 107-szeres válogatott, világbajnok, továbbá kétszeres BL- és egyszeres klub VK-győztes extraklasszist azelőtt sem jellemezte az Allegri-féle szürkeség.) Aztán a vörösfekete klub lemondott a brazil Thiago Silváról és a svéd Zlatan Ibrahimovicról (a két talizmánt boldogan vitte a PSG), s elment vagy visszavonult négy világbajnok – Nesta, Zambrotta, Gattuso, Filippo Inzaghi –, valamint Ambrosini és a Pirlóval együtt Eb-ezüstérmes Cassano.

Bár ekkora exodust képtelenség egyhamar kiheverni, a jelenlegi (szűkösebb) keret sem indokolja, hogy a Juventusnak éppen kétszer annyi (56) pontja legyen, mint a Milannak. A védősorban ott van Abate, De Sciglio, Zapata, Mexes, Rami, Bonera, Emanuelson, a középpályán De Jong, Montolivo , Kaká, Muntari, Essien, elöl Honda, Balotelli, Robinho. Ezzel a készlettel sokan kiegyeznének, jóllehet a garnitúra nem hasonlítható a Milan ragyogó históriájának klasszikus csapataihoz, az 1963-ashoz, az 1969-eshez, az 1989–90-eshez, az 1994-eshez vagy a 2000-es évek háromszoros Bajnokok Ligája-döntős alakulatához.

Ahhoz, hogy a Milan ne maradjon gyenge középcsapat, Seedorfnak oldania kell az öltözői feszültséget – ezt egyáltalán nem segítette a kiesés az olasz kupából a vendég Udinese ellen –, és muszáj fazont adnia a stílustalan csapatnak. Ez persze nem megy egyik hétről a másikra. Úgyhogy egyelőre ugyanaz a kérdés, amelyet szinte valamennyi olasz újság feltett az évad kezdete előtt: vajon mi történik majd a Milannal? Az viszont vitán felül áll: az itáliai futballnak jelenleg nem Milánó a fővárosa.

Ez következik

Az olasz bajnokság állása: 1. Juventus 56 pont, 2. AS Roma 50, 3. Napoli 44, 4. Fiorentina 41, 5. Internazionale 33, ...9. Milan 28. A huszonkettedik fordulóban ma: Milan–Torino (20.45). Holnap: AS Roma–Parma (15), Juventus–Internazionale (20.45).

Seedorf Balotellit instruálja. Új tréner, új korszak?