Sandro Rosell, a Barcelona elnöke a múlt héten távozott posztjáról, miután az El Mundo Deportivo című lap nyilvánosságra hozta, hogy a katalán klub nem a hivatalosan közölt 57,1 millió euróért, hanem összesen 95 millióért szerződtette az ifjú brazil ideált.

Az ügy hatalmas vihart kavart, ám korántsem rendkívüli a nemzetközi futballban. Meglehet, már a feledés homályába vész, de két argentin labdarúgó átigazolása hasonlóan botrányos körülmények között zajlott több mint fél évtizede. A West Ham Unitednek 5,5 millió fontos büntetést kellett fizetnie, miután kiderült, hogy az együttes megszegte a Premier League szabályzatát. A csapat úgy szerződtette Carlos Tevezt és Javier Mascheranót, hogy a labdarúgók játékjoga az MSI nevű cég tulajdonában volt, miközben az előírások tiltják harmadik fél bevonását az üzletbe. A skandalum ezzel nem ért véget, mert egy év múlva Tevez távozni akart a „kalapácsosoktól”, csakhogy az MSI és a klub összeveszett azon, ki értékesítheti a játékost. A két fél végül a tárgyalóasztalnál egyezett meg, így a futballista csatlakozhatott a Manchester Unitedhez. (Azóta – a Manchester City érintésével – a Juventushoz került.)

Ez a példa és a Neymar-biznisz is azt jelzi: az elöljárók hajlandók mindent megtenni azért, hogy csapatuk megszerezhessen egy olyan játékost, aki képes alapvetően befolyásolni az együttes jövőjét. Csakhogy a nyilvánosság ereje, az európai jogszabályi környezet nem azt vetíti előre, hogy meg lehet úszni a balhét. Főként nem az olyan sötét konstrukciót, amellyel Rosell próbálkozott. A sportvezetőt Jordi Cases, a klubtagok egyike jelentette fel, miután – a vonatkozó szerződések alapján – kiderült: a klub csaknem dupla annyit költött Neymarra, mint amennyiről beszámolt.

A dél-amerikai játékos szülei tulajdonában lévő N & N elnevezésű cég 40 millió eurót kasszírozott. Az apuka egy másik megállapodásnak köszönhetően további négymilliót könyvelhet el fia brazíliai imázsépítésével összefüggő feladatokért; kétmilliót, ha új sztárra lel; 2,5 milliót jótékony célokra fordíthat; s újabb 2,6 millió üti a markát, ha Neymar új szerződést ír alá a Barcelonával. Mindemellett a Santos 17 milliós transzferdíjat kapott, 7,9 milliót vett fel a további labdarúgókra vonatkozó elővásárlási jogért, s mintegy kilencmilliót kasszíroz két, még le sem játszott Santos–Barcelona barátságos mérkőzésért. Ezt egészíti ki egy tízmilliós aláírási bónusz. Ez összesen 95 millió euró, ami meghaladja a Real Madrid két „drágaságáért” – Cristiano Ronaldóért (94 millió), illetve Gareth Bale-ért (91 millió) – kifizetett csillagászati összeget.

Rosell kockáztatott, és vesztett. Ugyanakkor a próbálkozás nyomán újra felmerült a kérdés: vajon hány játékos-tranzakciót kísérhetnek hasonlóan zűrös esetek?

– Ritka az ilyen. Nem hinném, hogy a Tevez-ügy óta volt példa ekkora botrányra – felelte kérdésünkre Kövesdi Viktor, a CMG menedzseriroda igazgatója. – Nem is lehet gyakori az efféle affér, elvégre az uniós országokban rendkívül szigorúak a vonatkozó jogszabályok, ráadásul az angol vagy a holland rendszer felettébb bürokratikus is.

A játékosügynök megemlíti: ha akad is kísérlet a trükközésre, az főként a fiatalkorúak adásvételét érinti. Amennyiben egy klub felfedez egy szupertehetséget, igyekszik őt hamar magához kötni, ám az ifjakat érintő transzfereket még bonyolultabb tető alá hozni.

– Volt arra példa, hogy a szülő munkát vállalt egy külföldi országban, s a helyi csapatok egyike szerette volna leigazolni a fiát, ám nem sikerült bizonyítani, hogy nem a klub garantál amolyan fal állást az apukának. Ezért az UEFA nem engedélyezte a játékot – mondja Kövesdi, majd hozzáteszi: – Alkalmanként előfordul, hogy az elöljárók rossz döntéseket hoznak, mert azt gondolják, van, ami minden rizikót megér. Ezt hihette Rosell is Neymar átigazolásáról.

Most annyi biztos, hogy ma már nem ő a Barcelona elnöke, de a brazil lesz holnap is a klub emblémáinak egyike.

Pardon: az is tény, hogy Rosell utóda, Josep Maria Bartomeu eddig – alelnökként – a katalán klub külföldi játékosainak szerződtetésével foglalkozott.

Te drága gyermek!