A nagy kékség
Amikor e sorok az olvasó kezébe kerülnek, már tudjuk azt is, hogy jutottak-e a magyarok egyről a kettőre, azaz a saját jogon a 128-as főtáblán szereplő, Sydney-ben párosban tornagyőzelemmel melegítő Babos Tímea mellé csatlakozott-e Fucsovics Márton. A 2010-es wimbledoni juniorbajnok a háromlépcsős kvalifikációs sorozat szombat hajnali döntőjében a több mint egy évtizedes „száműzetést” igyekezett eltörölni, hiszen Sávolt Attila 2003-as párizsi szereplését követően nem járt magyar férfi teniszező a Grand Slam-viadalok elit mezőnyében.
Régen volt, talán igaz sem volt – morfondírozhatnánk el az idő múlásán, ám hamar megtaláljuk az élő kapcsolatot, s inkább G. Dénes György örökbecsű slágerszövege jut az eszünkbe. Megáll az idő... Abban az esztendőben ugyanis az Australian Open nyertese ugyanaz volt, aki a 2014-es női verseny abszolút favoritja. Az amerikai Serena Williams akkor szerezte első délszaki Grand Slam-elsőségét.
A GS-trófeák gyűjtésébe már 1999-ben belekezdett; a másik három tornáról már volt győzelmi fotója (az amerikairól kettő is), tehát csak az ausztráliai serleg hiányzott a vitrinjéből. Azóta kiváltképp megpakolta a polcokat: Melbourne, Wimbledon és New York szuper tornáin egyaránt öt egyéni diadalt jegyez, Párizsban kétszer győzött. Tizenhét Grand Slam-elsőségénél többet csak Martina Navratilova és Chris Evert (18-18), az „ősidőkben” teniszező Hellen Wills (19), a legendás Steffi Graf (22), valamint a csúcstartó Margaret Smith-Court (24) számlál.
Úgy fest azonban – ismerve napjaink női teniszét –, hogy egyáltalán nem képtelen terv megelőzni valamennyi vetélytársat. Korábban Serena sorozatos sikereit két tényező gátolta: a visszatérő sérülések és betegségek, valamint a legváratlanabb pillanatokban jelentkező hirtelen mentális blokk. Újabban viszont az ifjabbik Williams nővér makkegészséges, lelki egyensúlyát pedig tökéletesen megtalálta barátja és edzője, a francia Patrick Mouratoglou oldalán.
A harminckét esztendős amerikai versenyző tavaly két Grand Slam-tornát nyert (Roland Garros, US Open), meccsmérlege 78 győzelem, 4 vereség volt. A szakemberek azt mondják: Serena a múlt esztendőben csak alapozott, az igazi szám az idén következik. Azaz egyáltalán nem lehetetlen, hogy Williams ebben az esztendőben mind a négy nagy tornán első lesz. Amúgy 2003-ban közel állt az igazi Slamhez, hiszen zsinórban négy GS-torna címvédője volt, ám nem azonos naptári évben.
A női teniszezők közül csak az amerikai Maureen Connolly (1953), az ausztrál Smith-Court (1970) és a német Graf (1988) volt képes erre, míg a férfiak közül az amerikai Donald Budge (1938) és az ausztrál Rod Laver (1962, 1969) produkált hasonlót. Utóbbi úr rajongóinak egyébként csütörtökön abban a kivételes élményben lehetett részük, hogy a névadót látták ütögetni a Rod Laver Arénában. S nem is akárkivel. Tessék megkapaszkodni: az alkalmi bemutatón Roger Federer volt a hetvenöt esztendős ausztrál öregúr „edzőpartnere”!
S ezzel el is érkeztünk az idei Australian Open nagy kérdéséhez. Hol a helye a nagy Maestrónak, a 17-szeres Grand Slam-győztes svájci zseninek? Díszvendég a bemutatón vagy gladiátor a küzdőtéren? Életkorát tekintve éppen annyi (32 esztendős), mint a női mezőnyben domináns Serena Williams. A kor tehát nem akadály? Fogalmazzunk úgy: nem egyértelmű akadály, de igencsak megnehezíti a helyzetet, főleg az ilyen két hétig tartó, hét lépcső megmászását igénylő, kánikulában zajló csúcstámadás idején. Hatodik kiemeltként játszik, s akárhogyan zárul is mostani próbálkozása, rekordokkal teli karrierje már a rajtnál újabb fantasztikus statisztikai adattal bővül: zsinórban az 57. Grand Slam-tornáját kezdi az ausztrál James Duckworth elleni meccsel.
S ha nem csupán a főtáblás szerepléseket, hanem a selejtezős kezdést is beleszámoljuk, már 61-nél tart Federer sorozata. Ami nem végállomás, csak szakaszhatár, mondja a csendes alpesi, aki harmadik gyermekét váró felesége és az ikerlányok társaságában tökéletes lelki nyugalomban és – szavai szerint –„sikerre éhesen” vág neki az ausztráliai tornának. Négyszer (2004-ben, 2006-ban, 2007-ben és 2010-ben) már tornagyőztes volt Melbourne-ben, azóta is csak a „galaktikus társak” – 2011-ben Novak Djokovics, aztán Rafael Nadal, tavaly pedig Andy Murray – tudták megállítani.
Melbourne azonban, akármennyire is tiszteljük a svájcit, nem az ő világa. Ott Djokovics az úr. Legutóbb 2010-ben kapott ki az ausztráliai kékségben (a francia Jo-Wilfried Tsonga nevéhez fűződik az ötszettes diadal), az elmúlt három évben egyaránt ő nyert, s még 2008-ból is van egy trófeája. Győztes csapatán annyit változtatott, hogy Marian Vajda mellé a segítői közé hívta Boris Beckert is. Tudása, küzdeni akarása és az a képessége, ahogy a gödör mélyéről is ki tudja húzni önmagát, a torna legnagyobb esélyesévé lépteti elő. S tegyük még hozzá: a sorsolásra sem panaszkodhat.
Pénteken tisztázódott, hogy második kiemeltként gyakorlatilag edzőmérkőzésekkel sétálgathat a döntő felé (ez persze túlzás, hiszen a svájci Wawrinka és a spanyol Ferrer ellen lehetnek gondjai). Szinte az összes nagyágyú az elsőként rangsorolt Nadal ágán tülekedik. A spanyol világelső a nyitófordulóban az ausztrálok kedvencével, Bernard Tomiccsal találkozik, s az ő „oldalán” van – többek között – a francia Monfils, a kanadai Raonic, az argentin Del Potro, rá adásul ugyanabba az elődöntőbe igyekszik Tsonga, az amerikai Isner, valamint – nem mellékesen – Murray és Federer is...
