Elhunyt Eusebio
A világfutball rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, a labdarúgás mármár felfoghatatlan népszerűségéért a legtöbbet tevők egyike távozott. Imádták szédítő játékáért és azért a gyermeki örömért, amelyet a modern kor drukkerei Ronaldinho tekintetén láthattak a legtöbbször. Nem csupán Portugáliában, mindenütt rajongtak érte. Az „európai Pelének” tartották – noha Afrikában, az akkor még portugál gyarmat Mozambikban született 1942. január 25-én –, és káprázatos pályafutását nagyban meg is határozta első találkozása a brazil „királlyal”.
Miután Guttmann Béla, a Benfica legendás magyar edzője felfedezte őt a lisszaboni klubnak és a földkerekségnek, az elsőre még a talizmán nélkül BEK-győztes portugál csapat a Santosszal találkozott 1961 júniusában a francia fővárosban. A Tournoi de Paris döntőjében Pelé együttese már 5-0-ra vezetett, amikor a szünetben becserélt Eusebio bő negyedóra alatt mesterhármast ért el, s bár a mérkőzést 6-3-ra a dél-amerikai sztárgárda nyerte, a francia lapok címoldalát az ifjú portugál labdaművész „bérelte ki” magának.
Futballtörténetileg tényleg szinte egyik napról a másikra vált világhírűvé, hiszen a BEK 1961/62-es évadában már az ő vezérletével hódította el a trófeát a Benfica. A sorozat amszterdami csúcstalálkozóján hiába triplázott Puskás Ferenc, 3-3 után Eusebio két gólja döntött (5-3). Az akkor húszesztendős csillag ugyancsak felejthetetlen alakítást nyújtott a Nürnberggel vívott negyeddöntő lisszaboni visszavágóján (6-0), és összesen négy gólt szerzett a Norrköping ellen (1-1, 5-1) az 1962/63-as kiírásban, amelyben szintén finalista volt a Benfica.
A BEK-ben amúgy nem járt különösebb szerencsével: három vesztes döntőn játszott, de kétszer úgy hozta a sors, hogy az ellenfél hazai pályán szerepelhetett: 1965-ben az Internazionale a milánói San Siróban (1-0), 1968-ban a Manchester United a londoni Wembley-ben győzte le a Benficát (1-1 és hosszabbítás után 4-1).
Addigra már fogalommá vált a villámgyors, követhetetlenül cselező és ragyogó gólérzékű csatár (akárcsak a Benfica – és a portugál válogatott – Augusto, Eusebio, Torres, Coluna, Simoes összetételű támadó ötöse). Kezdték őt is „királynak” szólítani, miként Pelét, nem utolsósorban azért, mert 1964-ben, a szkopjei földrengés áldozatai hozzátartozóinak megsegítésére rendezett Jugoszlávia–Európa-válogatott mérkőzésen (2-7) négy gólt ért el, noha az All Star Team legifjabb tagja volt. (A második legfiatalabbat Mészöly Kálmánnak, a korelnököt Sándor Károlynak hívták.)
Összesen kilencszer szerepelt a kontinens, illetve a világ gálacsapatában, s az 1966-os vb-n végképp a labdarúgás élő jelképévé vált; nem csupán azzal, hogy bronzérmet és gólkirályi címet nyert a portugál együttes vezéregyéniségeként, hanem azzal is, ahogyan a góljait ünnepelte. Akkoriban valóságos revelációt jelentett, hogy „beköszönései” után hosszú futásba kezdett, aztán a magasba emelkedett, és ökölbe szorított kezével a levegőbe csapott.
A világbajnoki címvédő braziloknak kettőt (3-1), az olaszokat kiejtő észak-koreaiaknak 0-3 után szériában négyet vágott be (5-3), az angolokkal vívott londoni elődöntő után viszont sírva fakadt, és Portugáliában azóta is „a könnyek meccsének” nevezik a 2-1-re elveszített találkozót. Hazája bajnokságában 301 mérkőzésen 317, 76 európai kupatalálkozóján 57, 64 válogatott meccsén 41 gólt ért el. Egyúttal „csapatnyi” bajnoki aranyérmet nyert: tizenegy alkalommal (igaz, elsőre egyetlen szerepléssel) volt portugál aranyérmes a Benficával, amelyben másfél évtizeden át futballozott.
A World Soccer című brit szaklap a huszadik század tizedik legjobb futballistájának választotta – Pelét tette az első, Puskást a hetedik helyre –, a szavazások után azonban nem mindig volt boldog: noha 1965-ben átvehette a France Football európai Aranylabdáját, 1962-ben és 1966-ban „csak” a második legtöbb voksot kapta (a vb-döntőt játszó csehszlovák Josef Masopust, illetve a világbajnok angol Bobby Charlton mögött).
Ezzel együtt portugál primátusa elvitathatatlan. Már életében szobrot állítottak neki a lisszaboni Luz stadionnál, s hogy az ifjabbak is értsék, milyen monumentális nagyságtól búcsúzik most a világ: Cristiano Ronaldo csak akkor léphetne Eusebio elé, ha világbajnoki címre vezetné a portugál válogatottat. De lehet, hogy még akkor sem.
