Ultra: maratoni küzdelem
Efféle gyalázatra idehaza is volt példa, ám a klubelöljárók kevésbé eltökéltek és elvhűek, mint a spanyol sportvezető...
Pedig szerte Európában mindinkább fókuszba kerül a kérdés: miként akadályozhatók meg a futballmeccseken tapasztalható verekedések, rasszista megnyilvánulások és egyéb botrányok?
Erre a felvetésre mind többen adják azt a választ: a rendbontókat örökre ki kell űzni a stadionokból, a csapatokat pedig súlyos szankciókkal sújtani, amíg nem szabadulnak meg a bajkeverőktől. Ugyanakkor sokan azt hangsúlyozzák: az ultrák nélkül odaveszik a mérkőzések hangulata.
Aktuálisan úgy tetszik, sok döntéshozó gondolja azt: a játék és a családias miliő a labdarúgás sikerének a titka, nem pedig a szurkolói csoportok tevékenysége. A L’Equipe című francia sportlap például arról számolt be: a helyi szövetség eldöntötte, radikálisan lép fel a botrányokozókkal szemben.
Jean-Michel Aulas lyoni potentát, akit az erőszakos eseményekről kérdeztek, arra mutatott rá: azoknak semmi közük a labdarúgáshoz vagy az együtteshez, a skandalumok sokkal inkább a szélsőjobboldalhoz köthetők. A szélsőségesek ürügyként használják a futballt arra, hogy rongálhassanak, ütlegeljék egymást. Aulas nem mentegeti az ultrákat, de úgy véli, a zéró tolerancia mellett a párbeszéd fenntartása is fontos.
A franciák tehát éppen most vitatkoznak a megfelelő beavatkozásról, ám több helyütt már korábban interveniáltak. Olaszországban a szurkolói társulatok élénk tiltakozása ellenére bevezették az itthon is sokat kritizált szurkolói kártyát, Angliában radikális eszközökkel, örökös kitiltásokkal, fölöttébb szigorú bírósági ítéletekkel vetettek véget a „huligánkorszaknak”. Lengyelországban a rendőrség arra kérte a szövetséget, tiltsa meg a szurkolóknak, hogy idegenbe is elkísérjék a csapatot. Görögországban már bevezettek ilyen szabályozást, ám ez önmagában kevés volt ahhoz, hogy békét teremtsen a stadionokban.
Idehaza az MLSZ eltökéltnek mutatkozik, hogy gátat szabjon az agressziónak és a szélsőséges megnyilvánulásoknak. Szigorú büntetéseket oszt ki, minek nyomán akadnak klubok, amelyek sorozatban járulhatnak a kasszához. Az ultrák minden eszközzel tiltakoznak az új előírások miatt. Például az ellen, hogy regisztrálják az arénába belépőket. Ahogyan vonatkozó mottójuk szól: „A listázás nem pálya!”
A döntéshozók viszont úgy gondolják: a cél a rend megteremtése, s ehhez nélkülözhetetlen, hogy azonosíthassák a jegyvásárlókat. Merthogy ennek köszönhetően hamar rátalálhatnak a rendbontókra.
Az Angliában bevált videofelügyelő-rendszert mind több helyen alkalmazzák. Vállalva annak a kockázatát is, hogy „színházi” élmény várja az érdeklődőket, azaz a közönség szervezett szurkolás nélkül tekinti meg a találkozót. Korábban az állóhelyek megszüntetése is arra szolgált, hogy átalakítsák a lelátói kultúrát.
A L’Equipe – a normák tiszteletben tartásának elvárható minimuma mellett – egy üzleti adatra is felhívja a figyelmet: a francia profi csapatok hozzávetőleg 30 millió eurót költenek évente biztonsági intézkedésekre. Márpedig ez a pénz fedezné az érintett együttes veszteségének nagy részét...
