Baszkföldhöz ragadt: Galkó Máté esszéjével is ünnepel a Bilbao
Az új aréna építésével is emlékezetessé tett centenárium alkalmából az egylet pályázatot írt ki a rajongóknak: arra kérte a drukkereket, írjanak rövid esszét a bilbaói gárdához fűződő élményeik egyikéről. Nem meglepő, hogy a magyar kandidáló befutott, elvégre már a gárda felé tett első lépése sem mondható hétköznapinak.
– A haverjaim egyikénél hallottam a Kortatu nevű punkzenekar Nicaragua sandinista című számát. Elkezdett érdekelni a baszk együttes, s mind többet tudtam meg a függetlenségi mozgalomról. A gondolatisága valamiféle naivitást, idealizmust tükrözött. Miként a futballcsapat is, amelynek a rajongója lettem – meséli Galkó.
A muzsikusoktól a labdarúgókig vezető út egyenes volt, hiszen az egyesület a globális sportipar utolsó romantikus kalandorainak egyike. A röpködő eurómilliók közepette, a piaci logika szenvtelen uralkodása idején azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy csupán baszk származású és saját nevelésű futballistát szerepeltet. Mindennek tetejébe a gárda közösségi tulajdonban van, minek köszönhetően a szurkolók döntenek a fontosabb ügyekben. Galkó úgy véli, éppen ez a garancia arra, hogy a klub megőrzi értékeit.
– Fél évtizede csupán az utolsó fordulóban dőlt el, hogy a Bilbao, amely még sohasem esett ki az élvonalból, megőrzi helyét a Primera Divisionban. Ekkor az elöljárók szavazást tartottak arról, hogy változzon-e a politika, vagy a tradíciók maradjanak a fókuszban akkor is, ha ezzel a kiesést kockáztatják. A drukkerek úgy döntöttek: a hagyományok mindennél fontosabbak.
Ez – a magyar szurkoló szerint – jól látszik a városon is. Galkó nem csupán akkor utazott el kedvenc együttese meccsére, ha az a nemzetközi kupák egyikében valamelyik szomszédos országba látogatott, hanem kétszer Bilbaóba is elzarándokolt. Pedig egyik alkalommal nem is ott rendezték a meccset: a baszk garnitúra az Európa Liga döntőjében lépett fel az Atletico Madrid ellen Bukarestben, de Galkó arra volt kíváncsi, az esemény miként varázsolja el a várost.
– Hihetetlen élménnyel gazdagodtam. Felemelő volt látni, hogy a háromszázötvenezer lakosú város, a közösség hogyan kötődik csapatához. Még a buszok számai helyén is biztató feliratok voltak olvashatók. Arról nem szólva, hogy a babakocsi éppúgy piros-fehér díszítést kapott, mint a beteg nénik mozgását segítő tolókocsi – mondja.
Akadnak történetek, amelyek igazolják a fiatalember tapasztalatait. Iribar, az együttes legendás játékosa például baszk zászlóval ünnepelte Franco diktátor halálát. Etxeberria pedig pályafutása alkonyán – miután ötvenháromszor szerepelt a spanyol válogatottban, s teljes profi karrierjét a baszk együttesben töltötte, mintegy félezer meccsen viselte az Athletic mezét – azzal a feltétellel hosszabbította meg szerződését, hogy egyetlen cent fizetést sem kap. „Tartozom a klubnak” – indokolt.
Talán az efféle sztorik miatt is marad a csapat rabja Galkó, akinek magyar favoritja nincsen.
– Régebben jártunk a válogatott meccsekre, ám hosszú ideje nem megyünk ki. Ami itthon van, az reménytelen – foglalja össze véleményét. Amennyire boldogtalanul beszél a honi labdarúgásról, olyan felvillanyozva eleveníti fel a pályázat sikerét.
– A barátnőmmel voltam egyszer Bilbaóban, s ennek a látogatásnak a felidézésével nyertem a vetélkedőn. A szöveget az a Váczi Mariann fordította, aki egyébként a bilbaói közösség és a csapat viszonyáról írta a doktori értekezését. Ő amúgy korábban megjelentette a csapat internetes fórumainak egyikén, hogy miként lettem az együttes rajongója. Akkor éppen elnökválasztásra készülődtek a klubnál, s több olvasó úgy reagált a történetre: itt az új elöljáró!
Galkó elnök persze nem lesz sohasem. Szurkoló marad mindörökké.
