Hatvanas év
A magyar labdarúgás napjává 1993-ban nyilvánított november 25-én a nem létező magyar labdarúgással kellett szembenézni, igaz, a jelenről nem sok szó esett; Berzi Sándor MLSZ-alelnök is főként arról beszélt a hétfői emléknapon, hogy a hatvanéves 6-3 mellett az idén hetvenöt esztendős az első magyar labdarúgó vb-ezüstérem, amelyet 1938-ban nyertek el a múlt szombaton szülővárosában, Cegléden újratemetett Zsengellér Gyula és társai. Igaz, a szövetségi diplomata hozzátette: a szervezet működését nem a válogatott eredménytelensége alapján kell megítélni, mert az MLSZ az utóbbi időben „jelentős eredményeket ért el a gyermekfutball, az infrastruktúra, az edzőképzés területén”.
Azért azon a körön jobb volt végigtekinteni, amely az egybegyűltek túlnyomó többségét adta. Hiszik vagy sem, valódi magyar futballisták seregét lehetett látni... Közülük a legidősebb, a kilencvenkét éves Rudas Ferenc – többek között Buzánszky Jenővel, Göröcs Jánossal, Várhidi Pállal, valamint Simicskó István államtitkárral, Szabó Bence MOB- és Vági Márton MLSZ-főtitkárral együtt – megkoszorúzta a válogatott labdarúgóknak a Puskás Ferenc stadion toronyépületénél álló emlékművét.
Aztán az Aréna Szálló különtermébe vonultak a kiváló öregfiúk Dunai Antaltól Mészöly Kálmánig, Bálint Lászlótól Garaba Imréig, Szűcs Lajostól Nyilasi Tiborig, Szentmihályi Antaltól Gelei Józsefig, Palotai Károlytól Básti Istvánig, Ihász Kálmántól Salamon Józsefig, Juhász Istvántól Müller Sándorig, Szőke Istvántól Bognár Györgyig – valamennyiüket felsorolni terjedelmi okokból lehetetlen –, betegsége miatt viszont hiányzott Sándor Károly, azaz „Csikar”, akit távollétében is köszöntöttek, mivel ma ünnepli nyolcvanötödik születésnapját. A 6-3-ról Szepesi György diskurált Buzánszkyval, s a 49-szeres válogatott labdarúgó azt mondta a legendás riporter mikrofonjába: „Igyekeztünk úgy futballozni, hogy legyen miről beszélned a Wembley-ben...” Ama is sokatmozgó korábbi jobbhátvéd kiváltképp zsúfolt programot bonyolít mostanában: a múlt héten a Debreceni Egyetemen rendezett 6-3-as emlékülésen szólalt fel – Orosz István akadémikus, Püski Levente docens és Takács Tibor történész társaságában –, tegnap pedig részt vett azon a főpolgármesteri ceremónián is, amelyen metrószerelvényt neveztek el róla, akárcsak Grosics Gyuláról, az Aranycsapat másik élő tagjáról.
S még mielőtt valaki unottan legyintene: „már megint ötvenhárom és London, hagyjuk ezt, akkoriban még négyszögletes volt a labda”, szögezzük le nyomban, hogy a labda annak idején is gömbölyű volt. Amúgy soha nem hallottam, hogy Brazíliában, Itáliában, Németországban vagy Spanyolországban – egyáltalán: a világ bármely táján – a régi nagy generációkkal kapcsolatban a „négyszögletest” emlegették volna: ez magyar specialitás a többde kádnyi folyamatos keserűség nyomán. Hiába, ahogyan a 6-3 hatvan-, úgy a legutóbbi magyar vb-részvétel huszonhét, honfitársaink mindmáig utolsó Eb-szereplése negyvenegy éves... S az idén volt „villámtorna” a júliusi nemzetközi kuparostálás alkalmával, 8-1-es rekordvereség Amszterdamban, a vb-selejt bosszúján, továbbá albán oktatás az U21-es korosztályban olyan hazai „ígéretekkel” szemben, akik a mit sem érő felnőtt NB I-ben főszereplők.
De legalább szép múlt áll előttünk.
Trió triplája
A 6-3 évfordulójára rendezett ünnepségen bemutatták a Dénes Tamás, Hegyi Iván, Lakat T. Károly szerzőhármas Az otthon zöld füvén című könyvét. A trió – melynek két korábbi kötete, a Királyok, hercegek, grófok és a Válogatott gyűjtemény is az MLSZ kiadásában, a Sprint Kiadó gondozásában jelent meg – a magyar futball legemlékezetesebb bajnoki és kupamérkőzéseit dolgozza fel. A 320 oldalas album nem csupán a pályán történteket eleveníti fel, hanem megrajzolja a futball társadalmi hátterét, kitér az adott korok sajátosságaira is. (P. P.)
Ma már nem vált ki kollektív traumát egy-egy angol vereség
A legendás Anglia–Magyarország futballmérkőzés hatvanadik évfordulójára időzítve nyílt meg a magyar kultúra Covent Garden-i központjában az Aranycsapatra emlékező tárlat. A jubileum jelentőségét tükröző ünnepségen a „vert sereg” méltón képviseltette magát: a megnyitóbeszédet Jonathan Stevenson, a BBC szakkommentátora tartotta, míg a vendégek között felfedezhettük a nem véletlenül manchesteri székhelyű National Museum of Football ügyvezető igazgatóját, Kevin Moore-t is. A londoni esemény védnöke Áder János köztársasági elnök.
A december 6-ig látogatható show rendezője Szász György, aki az intézmény elegáns nagytermében elsősorban felejthetetlen fotókkal és régi újságcikkekkel idézi fel a mérkőzés előzményeit és lefolyását. A régi fényképek megörökítik, amint londoni gyerekek üdvözlik a pályára kifutó magyar válogatottat; amikor Hidegkuti Nándor először lő a kapuba; vagy ahogyan Alf Ramsey tizenegyest rúg.
Különösen megható a Népsport 1953. december 4-i, megsárgult példánya, címoldalán a magyar gárda diadalmas hazatéréséről szóló élménybeszámolóval. A kiállítás kurátora – ahogyan azt a Népszabadságnak elmondta – elkerülhetetlennek tartott egy rövid elemzést az eredménynek az angol futballra gyakorolt hatásáról. Mint az anyagból kiderül, a látogatók meglepően magabiztos győzelme után az otthonában a Brit-szigeteken túlról érkezett ellenfelekkel szemben hosszú évtizedek óta veretlen házigazdák végre érdeklődni kezdtek a kontinens edzés- és taktikai módszerei iránt. A változásoknak volt köszönhető az angol futball újjászületése és az 1966-os világbajnoki elsőség, melynek egyik hőse az 1953-ban megalázott jobbhátvéd, az addigra már szövetségi kapitány, Sir Alf Ramsey volt. A kerek évfordulóról szóló bemutató „üzenetének” alaposan ellentmond a The Independent napilap hétfői számában megjelent cikk. Michael Calvin úgy véli: „Ma már nem váltja ki az angol válogatott egy-egy veresége a koronázás évében elszenvedett kollektív traumát, de az angol futball alapjai ma is a fejlődés ellenében hatnak. Ahelyett, hogy proaktív lenne, reaktív, az edzések jelentőségét pedig alulbecsüli.”
Egy ébresztő 3-6-nak azért aligha örülne... (R. Hahn Veronika, London)
