Fekete Péter
Az ifiválogatott a csalódást keltő tizedik helyet szerezte meg a vb-n. Váratlanul érte, hogy menesztették?
Teljességgel, hiszen mindenki láthatta: a játékosok alapképességei nem ütötték meg az élvonal nívóját. Fájó kimondani, de így van: a vb-n valós képet kaptunk arról, hol tart az utánpótlás-nevelésünk, és mit ér egy olyan csapat, amelynek kézilabdázói meccsenként átlagban húsz technikai hibát követnek el. Meggyőződésem: ezzel a társasággal senki nem ért volna el jobb eredményt.
A kapitány semmiben nem hibázott?
Mondjuk úgy: akadt egy komoly tévedésem. Amikor a romániai húsvéti tornán legyőztük a házigazdákat és a franciákat is, elhitettem magammal és a közvéleménnyel egyaránt, hogy jók vagyunk. De aztán kiderült: ellenfeleink a legkevésbé sem meghatározók ebben a korosztályban, hiszen mindkét csapat mögénk került a világbajnokságon. Ha volt bűnöm, ennyi volt, de a szövetségben úgy gondolták, el kell távolítaniuk a szakvezetőt. Ráadásul ez még nem volt elég: kirúgtak a balatonboglári akadémiáról is, ahol korábban rám bízták a férfi szakág vezetését. Arra hivatkoztak: az ott készülő és az NB I-ben szereplő juniorcsapat éppen azokra a tizenkilenc évesekre épül, akik mellől felállítottak. Noha újabban nincs sok kedvem nevetni, ez azért megmosolyogtató.
Mi volt a kirúgás valós indoka?
Magyarázatot azóta sem kaptam, csak egy levelet, még augusztus 26-án. Bogláron a csarnok igazgatója nyomta a kezembe, és nem hittem a szememnek. A Vetési Iván sportági elnök aláírásával ellátott papíron annyi állt, hogy mindkét feladatkörömben felfüggesztenek a szerződésemből hátralévő öt napra, s majd az elnökség dönt a további sorsomról. Nem vagyok különösebben hiú ember, de ez a módszer azért elgondolkodtatott: tényleg csak ennyit érek? Hogy egy előzetes telefont sem kapok, hogy senki nem ül le velem elbeszélgetni? És feltettem a költői kérdést: vajon előfordulhatna-e ilyesmi a vízipólóban Faragó Tamással, vagy a futballban Nyilasi Tiborral?
Megsértődött?
Bár a helyzet valóban sértő volt, inkább mélységes csalódottságot éreztem. Ki lettem űzetve a paradicsomból, ahová mindig is vágytam. Az akadémia remek lehetőség a sportolóknak és kivételes ajándék az edzőknek. Mindennek a tetejébe írásos ígéret volt a birtokomban, hogy a szövetség hosszú távon számít rám. Ehhez képest az elnökség megerősítette Vetési döntését. Fogalmazhatok úgy is: teljességgel ellehetetlenítettek még akkor is, ha részmunkaidős ajánlatot tettek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy akkor tarthatok edzéseket Bogláron, ha valamelyik kollégám nem ér rá. Ezen kívül tehetségkutatással kell foglalkoznom, meg azzal, hogy a külföldi szakanyagokat átültessem magyarra. Nyomatékosítani szeretném: nem a munka a megalázó, hanem a helyzet, amelybe beleszorítottak. A szövetségtől kapott kocsit is vissza kellett adnom, s hogy jobb kedvvel tegyem, a felszólítólevélben – akár egy bűnözőnek – azt írták: „autó-visszakövetelés”. Mindeközben lehúztak az úgynevezett kiemelt edzői listáról. Folytassam még?
Mennyi időt tölthet az akadémián?
Egy-egy napot, ami természetesen messzemenően nem elégít ki. Ötvennyolc évesen, négy és fél évtizednyi kézilabdás pályafutás után jutottam ide, és fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Szörnyű, de így van: amikor reggel felébredek, azt várom, mikor lesz már este. Szezon közben lehetetlen állást találni, s ha nem lennének nemzetközi megbízatásaim, megölne az unalom.
Ezek szerint az európai és a világszövetségben még nem negligálják?
Amikor a bécsi EHF-ülésen elmondtam, mi történt velem, el sem akarták hinni. Mindenesetre megbíztak a januári, dániai Eb-n tartandó mesteredzőkurzus koordinálásával, egyben felkértek előadónak. De előtte még az IHF-ben is lesz feladatom: két hét múlva Szváziföldre utazom, ahol a helyi trénereknek tartok tanfolyamot.
