Mezey Györgyöt, aki – véleményem szerint – az utóbbi negyedszázad legfelkészültebb és legeredményesebb magyar labdarúgóedzője volt, 1988-ban nem a sporthivatal „csinálta ki”. Sőt a hivatal elnöke, Deák Gábor –nem kis részben a javaslatomra – hívta vissza őt egy sivatagi országból a válogatott élére. A labdarúgó-szövetség ritkán előforduló, hatéves szerződést írt alá vele. Abban is egyetértettünk, hogy nem az aktuális selejtezők sikeres megvívása az elsődleges cél, hanem az azt követő sorozatra kell ütőképes csapatot építeni. Semmiféle felső utasítás nem volt semmire. Sem akkor, sem később. Mezey Györgyöt személyesen tájékoztattam arról: pontosan ugyan nem tudom, de nincs kizárva, hogy bundaügyben vizsgálat folyhat válogatott játékosok ellen, tehát számolnia kell ennek esetleges következményeivel.

Reagálását nem tudom idézni, mert az nem tűri a nyomdafestéket, de annyit elárulhatok: nem az ügy végére járni akaró hivatalt, hanem az akkor még (vétkesként) nem ismert játékosokat marasztalta el. Tehát mindennek ismeretében látott munkához. Ma is súlyos cserbenhagyásnak minősítem, hogy néhány hónapos ténykedés után, az ominózus máltai 2-2 után a vele szerződő félnek egy televíziós műsorból kellett értesülnie lemondásáról, valamint ennek – finom leszek – igencsak egyoldalúan és zavarosan ecsetelt okairól.

Most akkor vissza a kályhához, a bundaügyhöz. Nem kellett „illetékes elvtársaknak” kirobbantaniuk, mert a bomba már javában ketyegett. Valós személyektől konkrét ügyekről szóló írásos bejelentéseket juttattak el hozzánk, amelyekben arról olvashattunk, hogy mi, hol, mikor és mennyiért történt. A bűncselekményre utaló dokumentumokat – ahogyan az mindenkinek, legfőképp pedig egy államigazgatási szervnek a kötelessége – annak rendje és módja szerint elküldtük a nyomozásra jogosult hatóságnak. Ezzel részünkről lezártnak kellett tekintenünk az ügyet. Folyt a vizsgálat, a nyomozás, de annak állásáról tudomásunk nem volt, nem is lehetett.

A hatóságok hónapok múlva adtak tájékoztatást a nyomozás eredményéről. Mint megtudtuk, néhány kihallgatott játékos a kelleténél is bőbeszédűbb volt, így újabb és újabb esetek kerültek felszínre. A hógolyóból kisebbfajta lavina lett. Ennek ellenére sem tudom elhessegetni a gondolatot: minden bizonnyal politikai megfontolások is szerepet játszhattak abban, hogy sok minden maradhatott a jótékony hólepel alatt... Jogos a kritika, miszerint – Berzsenyivel szólva –gyáva nyulat szült Núbia párduca. A legmeghökkentőbb az volt számomra, hogy az akkori MLSZ, élén az elnökkel, a magyar labdarúgás, a szövetség elleni támadásnak vélte a hivatal egyetlen lehetséges és – hangsúlyozom – kötelező lépését.

Záró kérdések: volt-e bunda, és ha igen, fel kellett-e lépni ellene?

A cikkben is megjegyeztem: „Nem a bundát védem, de ha nincs átgondolt vizsgálat és bizonyíték, mire a cirkusz?” Márpedig következmény –megannyi játékos „látványos” előállításán kívül – nem lett. Az ügyet, melynek haszna nem volt, a vb-selejtezőkön még továbbjutásra esélyes válogatott szenvedte meg. Akár a sporthivatal – és személyesen Tibor úr – legjobb szándéka ellenére is.

Hegyi Iván