Lovagregény
A lehető legnagyobb publicitás érdekében ugyanezekben a napokban tette közzé friss memoárját. Sokat nem gondolkodhatott a címen, mert az My Autobiography címmel jelent meg. A skót géniusz legutóbb 1999-ben, az MU dicsőséges triplája, a BL, az FA Kupa és a bajnoki cím elnyerése után vetette papírra addig összegyűjtött élményeit és bölcsességeit.
Amint az ellentmondásos megjegyzésektől, éles, szubjektív kritikáktól soha nem tartózkodó szakvezetőtől várható volt, az önéletrajz nagy vihart kavart. A labdarúgás lovagja több játékosnak és kollégának olvasott be. Az alaposan kiosztott nagy egyéniségek közé tartozik David Beckham, akiről akkor vette le a kezét, amikor a kiváló középpályás egyszerre szeretett bele Victoria Adamsbe, a Spice Girls tagjába és a hírnévbe. Az Arsenaltól 2003-ban hazai pályán elszenvedett FA Kupa-vereség után Ferguson valóban úgy eltalálta egy mérgében megrúgott labdával, hogy a sztárnak felrepedt a homloka. Korábbi kedvence és csapatkapitánya, Roy Keane azért vált kegyvesztetté és találta magát ripszropsz a hanyatlását felgyorsító Celticnél, mert amíg mértéktelen versenyszelleme társait eleinte kedvező irányba hajtotta, későbbi nyilvános bírálatai negatívan befolyásolták a csapatot. A Sir Alexnek csalódást okozó harmadik csillag a „gorombának és szófogadatlannak” minősített Ruud van Nistelrooy volt, aki Beckhamhez hasonlóan a Real Madridhoz távozott.
Ferguson-életrajz elképzelhetetlen lenne néhány Liverpool-ellenes bemondás nélkül. Sir Alex elveri a port régi meghitt ellenségén, Rafa Benitezen éppúgy, mint a „vörösök” és az angol válogatott jelenlegi csapatkapitányán, Steven Gerrardon, akit nem tart csúcsfigurának. Megítélése szerint a Mersey-parti csapatból „mindössze” nyolc játékos hiányzik ahhoz, hogy a klub igényt formálhasson a Premiership-elsőségre. (A kézirat leadása óta Sir Alex talán észrevette, hogy kilenc forduló után a Liverpool a harmadik, a Manchester United a nyolcadik helyen áll.) Kollégái közül nem kap különösebb elismerést a csak „szorgalmasnak” minősített Arsene Wenger, akinek „egyetlen hazai tehetséget – Jack Wilshere-t – sikerült felnevelnie”. Jobban jár José Mourinho, a „Special One”, még akkor is, ha Ferguson megjegyzi: a Stamford Bridge-en „pocsék a mérkőzések után kínált vörösbor”.
Sok szó esik a könyvben a hetvenegy éves szerző káprázatos sikereit – köztük a tizenhárom bajnoki címet, két BL- és öt FA Kupa-győzelmet – megalapozó irányelvekről. Első helyen szerepel a tekintély és az ellenőrzés. Mint írja: „Nem számít, Alex Fergusonról vagy Pete-ről, a vízvezeték-szerelőről van szó. Csak a tisztelet a fontos. Elképzelhetetlen, hogy egy játékos átvegye a hatalmat az öltözőben.” Sir Alex olyan személyiségekkel tudott eredményesen együttműködni, akikben önmagát, saját elszántságát, kreativitását, a csapatszellem erősítésének szándékát látta: ilyen volt a két Neville fivér, továbbá Nicky Butt, Bryan Robson, Paul Scholes. A maga kárán kellett rájönnie, hogy csak azok az új szerzemények érik meg az árukat, akikért meg kellett küzdenie. Azonnal észbe kellett volna kapnia, amikor legnagyobb kudarcaihoz, Mark Bosnichhoz, Eric Djemba-Djembához, Klebersonhoz és Juan Veronhoz oly könnyedén jutott hozzá.
A Hodder&Stoughton gondozásában megjelent 416 oldalas kötetben a szerző hitet tesz a Munkáspárt mellett, egyben megismétli a „hazug” brit sajtóval, különösen a hét éven át semmibe vett BBC-vel, az angol játékvezetőkkel és a szigetországi szövetséggel kapcsolatos megsemmisítő véleményét. Még szerencse, hogy – saját bevallása szerint – pályafutása végére egészen megszelídült a modora!
