A találkozók többsége fél egykor kezdődött, s noha a Csákvári Csárda ajtaján az áll: nyitva 7-től 23-ig, a felszolgáló hölgy fél tizenkettőkor láthatóan meglepődött, hogy máris enni óhajtó vendég van...

A vendéglőben egyedül étkeztem, majd a pályán sem volt tömegiszonyom. Azt ugyan nem tudom, manapság Magyarországon mennyien gyűlnének egybe, ha nem déltájban rendeznék a kupameccseket, de aligha kétséges: mondjuk, fél öttől sem taposnák egymást az emberek. Nem csupán Csákváron: sehol sem. A Fejér megyei településen száz-százötven néző verődött össze, hogy lássa – besorolása szerint – az első osztályú Szombathelyt, amelyet öt állhatatos drukkere kísért el, s feszítette ki a sporttelep kerítésére: Haladás szurkolói kör. Noha kellemetlenül erős szél fújt, a vasi „tábort” melegíthette, hogy csapata a győzelem legteljesebb reményében lépett pályára, hiszen a csákvári futball eddigi legnagyobb sikereként az 1989-es Szabad Föld Kupa-döntős szereplést jegyzik. A másik Vas megyei vetélytárstól, a Körmendtől 1-0-ás vereséget szenvedő együttes fotója most is ott díszeleg a csárdában, a klubelnök Nagy Sándor pedig büszkén jegyzi meg: ő maga is fenn járt akkor Pesten, a nevezetes találkozón. (A főműsor a Honvéd–FTC Magyar Kupa-döntő volt, amelyet a Disztl Péter – Sallai, Disztl László, Csuhay, Cseh – Sikesdi, Szíjjártó, Csehi – Gregor, Fodor, Kovács Kálmán összetételű tizeneggyel kivonuló kispestiek nyertek 1-0-ra, Fodor Imre góljával.)

A csákvári elöljáró a tűzifa-értékesítéssel foglalkozó Fakupac cég tulajdonosa, és nem csekély öniróniával említi: „Bár nem iszom alkoholt, olykor nem hiszem, hogy józan vagyok.” Nézek rá, vajon miért mondja ezt, de nyomban közli a megfejtést is: „Aki ebbe a magyar futballba pénzt tesz...” Ezzel együtt a megyei harmadosztályból „hozta fel” a csapatot, de jóval szerényebb maradt Artner Tamás szombathelyi szakvezetőnél. A tréner a Haladás legutóbbi bajnoki mérkőzése után kifejtette, hogy együttese „ragyogó” meccset játszott, amely „igazi propagandája” volt a labdarúgásnak, majd kitért a nemzeti együttes két szombathelyi felfedezettjére, Guzmicsra és Devecserire is: „Kaptak ezek a fiúk hideget, meleget a sajtóban. Le kellene róluk szállni, aztán megnézni, mire képesek. Vagy megnézni a válogatott mérkőzéseit, s elemezni a többi védőt, hogy Sanyi bácsi (Egervári kapitány – a szerk.) miért őket tette be, de ez más lapra tartozik. Megemelem a kalapomat előttük meg a csapatom előtt is.”

Módomban állt Bukarestben és Amszterdamban is megnézni a két védőt, és láttam a párost szerdán Csákváron is. Artnernek annyiban igaza van, hogy aMagyar Kupa-találkozón egyetlen gólt sem kapott a Haladás, azaz a hátvédsor szilárdságára ezúttal nem lehetett panasz. Nyilván Schimmer és Tóth Péter jobban egészíti ki a kiemelkedő kettőst a válogatott tagjainál...

Csak halkan jegyzem meg, hogy Guzmics teljesítménye most sem volt kifogástalan, hiszen a hátvéd a nyolcvanadik percben csak lerántani tudta az őt kicselező Molnár Csabát, amiért a játékvezető kiállította. Radványi sporttárs valószínűleg nem hallotta a tréner kifakadását, és nemhogy nem szállt le Guzmicsról, de egyenesen rászállt...

Ekkor azonban már 3-0-ra vezetett – s végül ugyanennyire nyert – a Haladás, miután Ugrai két góllal ellensúlyozta, hogy 0-0-nál előbb hat méterről mellé lőtt, majd háromról fölé fejelt, s a második félidőben Andorka is „beköszönt”. Ugrai másodszorra szabadrúgásból küldte a jobb sarokba a labdát, mire a csákvári szurkolók egyike – tehetetlenségében – felkiáltott: „Szépen megtanultátok Hollandiában, hogyan kell szabadrúgást lőni...”

Na tessék, hiába Artner legjobb szándéka, már megint nem szállnak le Guzmicsékról.

Belül a tizenhatoson

A Magyar Kupa további mérkőzésein a 16 közé jutásért: Baja (NB III)–Újpest 0-6, Biatorbágy (megye I.)–Siófok (NB II) 0-2, Cigánd (NB III)–Diósgyőr 3-4, Dunaújváros (NB II)–Paks 2-0, Eger (NB III)–Nyíregyháza (NB II) 1-1 (tizenegyesekkel 3-4), ESMTK (NB III)–Debrecen 1-2, Kemecse (megye I.)–Honvéd 1-3, Gyirmót (NB II)–Győr 0-3, Békéscsaba (NB II)–Videoton 0-1 (hosszabbítás után), Pécs–Mezőkövesd 2-1.

Csákvári harapófogó