Engedett a negyvennyolcból
− Biztosan nem most hallja először: egy tízest simán letagadhat...
− Az álmaim tartanak karban. „Ha nincs álmod, nincs jövőd” – tartja a mondás, és ezt én mélységesen osztom. Újabban például arról fantáziálok: egy ma még ifjúsági korú versenyzőnknek hamarosan az én segítségemmel adatik meg, hogy az olimpiai dobogó tetejére álljon.
− Önnek annak idején idehaza nem adatott meg ennél jóval kevesebb sem.
− Apám ötvenhat miatt ült, anyám feketelistás újságíró volt, engem meg, mint rossz családból származót, sokáig nem vittek sehova. Az 1960-as, római olimpiáról például annak ellenére lemaradtam, hogy az eredményeim alapján kétszáz pillangón ott lett volna a helyem a csapatban. Nem csoda, hogy az első adandó alkalommal leléptem. A Ferencvárossal Belgiumba utaztunk 1965-ben, azóta egészen mostanáig külföldön éltem.
− Az utóbbi majd két évtizedet Dél-Afrikában töltötte, és nem akármilyen versenyzők fordultak meg a keze alatt. Sarah Poewe rövid pályán világbajnok lett, Natalie du Toit pedig kész csoda: tizenháromszoros paralimpiai aranyérmes úgy, hogy sérülése előtt az épek között is érmeket szerzett a világversenyeken. Mégsem teljes a kollekció a vitrinben?
− Különleges boldogság, hogy megkaptam a lehetőséget: magyar úszókat is hozzásegíthetek a sikerekhez. Igaz, Fokvárosban sem szakadtam el az országtól, hiszen az én kezdeményezésemre jött létre a helyi magyar kolónia szövetsége, az irányításommal folyamatosan ápoltuk a kulturális és sportkapcsolatokat, a vébéken, olimpiákon tiszta szívből drukkoltam Egerszeginek, Gyurtának vagy éppen Csehnek. De a mostani helyzet mégiscsak egészen más: végre tevékenyen is szerepet vállalhatok a fölkészítésben, részese lehetek a reménybeli eredményeknek. Édesanyám, látva a kalandos pályámat, mindig azt mondta: a kör egyszer bezárul. Most megtörtént, visszatértem oda, ahonnan indultam, s nem lehetek elég hálás mindazoknak, akik ezt lehetővé tették.
− Ha hetven fölött járva odahagyott mindent Dél-Afrikában, okkal gondolhatja az ember: van az a pénz... Tényleg van?
− Azt mindenki látja, hogy a magyar sportra mind több anyagi forrás jut, ennek részeként az úgynevezett kiemelt edzői programra is. Én is ennek keretében jöttem haza, az elsők egyikeként a külföldön dolgozó magyar trénerek közül. De mindabból, amit eddig elmondtam, talán egyértelmű, hogy a visszaköltözés a legkevésbé sem pénzkérdés volt számomra. Ugyanakkor elismerem: annak örülök, hogy a Dél-Afrikában megszokott életnívómon nem kell különösebben változtatnom.
− Elődje, Güttler Károly rendkívül sikeres volt az utánpótlás-kapitányi poszton. Nem lesz könnyű dolga, ha felül akarja múlni az ő vezetésével elért eredményeket.
− Tisztában vagyok ezzel, ráadásul Karcsival kiváló a viszonyom. Ám, amíg ő látta el ezt a feladatot, egyben szakfelügyelőként is dolgozott, s a két munkakör sokszor az íróasztalhoz láncolta őt. Most más a helyzet, s én igyekszem minden energiámat egyetlen helyre összpontosítani. És azon leszek, hogy a klubedzőkkel – így a már a Kőbánya SC-nél dolgozó Güttlerrel is – konstruktív, építő jellegű kapcsolatot alakítsak ki.
− Akad a medenceparton, aki azt kérdezi: mit keres egy hetvenegy éves ember a gyerekek mellett? Vagy nem az a fontos, az ember hány éves?
− Ahogyan mondja. Azt gondolom, maga a fölvetés is butaság, hiszen világéletemben fiatalok nevelésével foglalkoztam, értem a nyelvüket. Amúgy pedig: a leghíresebb trénerek között nem is egy akad, aki jóval idősebb nálam.
− Nyolc esztendő múlva Budapest rendezi az úszó-világbajnokságot. Leteszi a nagyesküt, hogy az elkövetkező időszak Tőrös-tanítványai lesznek az esemény főszereplői?
− Az esküt inkább arra teszem le, hogy minden erőmmel azon leszek: ez valóban így legyen. Sőt, nagyon komolyan gondolom, hogy a jövő emberei már ennél hamarabb, a riói vagy a tokiói olimpián aranyérmesek lehetnek.
