Flamand és vallon együtt drukkolt a továbbjutásért, és tudósítónk Flandria legnagyobb városában, Antwerpenben több helyen látott az ablakokban belga trikolórt, ami eléggé szokatlan látvány, tekintve, hogy a régió legerősebb pártja, az Új Flamand Szövetség elszakadáspárti.

Amikor a „vörös ördögök” játszanak, egész Belgium egyetlen nagy kocsmává változik – illusztrálta Raf Willems író, hogy miként kovácsolódik egybe az ország egy-egy meccs alatt. Willems több mint huszonöt könyvet írt a belga és nemzetközi futballról, legutóbb az angol Premier Ligában játszó belga válogatottakról jelentetett meg portrékötetet. Szerinte az új belga csapat nagyon jót tesz a társadalomnak, s nemcsak a francia és flamand anyanyelvűek szorosabb kapcsolata, hanem a bevándorlók jobb elfogadása miatt is. „Rájönnek az emberek, hogy nem minden idegen rossz ember” – mondta lapunknak Willems, s példaként Vincent Kompanyt említette, akinek apja Mobutu gyilkos rezsimje elől menekült el Kongóból (az akkori Zaireból). Az író szerint van remény, hogy a fiatalok jobban megismerjék egymást, a két országrész közeledik egymáshoz, és talán az új generáció ráébred, hogy a jövő a kétnyelvű Belgium egységében rejlik. Azt azonban Willems is elismeri, hogy mindez aligha fordítódik le a politika nyelvére, hiszen a belga törvények szerint például ő, mint flamand, ha akarna, sem tudna szavazni a jelenlegi frankofón miniszterelnökre a választási rendszer kettéosztottsága miatt.

Dave Sinardet, a brüsszeli Szabadegyetem politológus professzora szerint szintén nagy jelentősége van, hogy egy ennyire megosztott országban a belga nemzeti érzés felerősödik. A csapat sikere felett érzett öröm szembemegy a szeparatisták azon érvével: a két országrészben semmi közös nincs. A belga identitásról beszélni politikai tabunak számított az országban, ezért nagy szó, hogy most ezt mindenki büszkén vállalja. De Sinardet sem várja ennek „kézzelfogható” politikai következményét. Franciaországot említi példaként, ahol a kilencvenes évek világbajnok, különböző nemzetiségű játékosokat felvonultató válogatottjától azt várták, megváltoztatja az országot. Ehhez képest négy évvel később –2002-ben – a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen bekerült az elnökválasztás második fordulójába.

Sinardet emlékeztet arra: az Új Flamand Szövetség is felismerte, hogy pusztán a szeparatizmussal nem lehet a lehető legtöbb szavazót meghódítani, ezért ma már gazdasági témákban, és a bevándorlás ügyében is aktivitást mutat, persze abban is a flamand identitás prizmáján keresztül (túl sok pénz megy Vallóniába, túl sok a bevándorló). „A pártnak már nem a belgaellenesség az egyetlen mondanivalója. Ma megtörténhet, hogy valaki a szövetség szavazója és a vörös ördögök drukkere egyszerre” – magyarázza a politológus. Hozzáteszi, hogy Belgiumban érezhető a pezsgés: a minap fizikai Nobel-díjat nyert egy belga kutató, jól megy a nemzeti futballcsapatnak, és Stromae személyében nemzetközi popsztárja is van az országnak. „Az emberek újra büszkék Belgiumra” – vallja Sinardet.

S hogy mi a titka a belga labdarúgás feltámadásának? „Az, hogy tizenhárom éve nagyon leszerepeltünk” – véli Raf Willems. A kiesés a 2000-es, belga, holland rendezésű Európa-bajnokságon ébresztő volt a belga szövetség számára. „Végre megértették, hogy változtatni kell” – említi Willems. Az író szerint a nyolcvanas években a belga futballt az „unalmas, védekező, kontratámadásokra építő játék” jellemezte. Ezért történhetett meg, hogy egyszer – az 1982-es vb-n – megverték a Maradonát is felvonultató argentinokat, másszor kikaptak Luxemburgtól. (Azért az az „unalmas” belga válogatott 1980-ban Eb-ezüstérmes, 1986-ban vb-negyedik volt. –A szerk.) Az új belga futball – véli Willems – támadóbb, technikásabb. Pszichológusokat is bevontak a felkészítésbe, mert „a labdarúgó is ember”. Rájöttek: olyan játékosokra van szükség, akik gondolkoznak és van véleményük, mert meg kell tudni oldaniuk a helyzeteket a pályán.

Az író ezzel együtt hangsúlyosan hozzáteszi: „Minden az utánpótlás neveléssel kezdődik.” Megjegyzi továbbá: a belga sikerekben szerepe van annak is, hogy a mostani játékosok közül sokan nevelkedtek Hollandiában, illetve Franciaországban. Sajátos nehézség, hogy a futballisták nem feltétlenül értik egymás nyelvét, így az edzéseken a flamand, a francia és az angol kommunikáció keveredik.

A nagy felbuzdulás közben Willems szkeptikus a vb-szereplést illetően: szerinte a huszonöt éves átlag életkorú csapat túl fiatal, és csak a következő Európa- vagy világbajnokságra érik be igazán.

Ám az ellenfeleknek jó lesz jövőre is vigyázniuk vele...

Nemzeti büszkeség