A konklúzió föl is tűnik olykor a vonatkozó beruházásokkal kapcsolatos vitákban. A Los Angeles Times beszámolója arról tanúskodik: Sanderson máskor sem árnyalja túl mondandóját. A lap szerint azt is közölte: „Kétfajta ingatlan nem lehet igazán piacképes. Az amerikaifutball-aréna és a temető.” Arról többször írtunk, hogy az Egyesült Államokban komoly viták övezik azokat a sportcélú fejlesztéseket, amelyeket közpénzzel támogatnak. Idehaza efféle disputák nem uralhatják a közbeszédet.

Leginkább azért nem, mert ilyenek nincsenek. Eddig ugyanis meglehetősen keveset hallottunk azoknak a programoknak az előkészítését kísérő nyilvános egyeztetésekről, amelyeket a 2014-es költségvetés tervezete előirányoz. A büdzsé megannyi projekt finanszírozását vetíti előre. A három-négyezres átlagos nézőszámmal „büszkélkedő” Videoton 4,5 milliárd forintot kaphat tizennégyezer szurkoló befogadására alkalmas, fedett stadionja megépítésére.

A miskolci invesztícióhoz 1,75 milliárd forinttal járulhat hozzá a kormány, amely a szombathelyi programra 4,6 milliárdot szán, miközben húszmilliárd forintból elkezdődhet a Nemzeti Sportközpontok felhúzása is. Mindemellett tornatermek építését célzó, s tanuszoda-fejlesztési program is indul. Az FTC- és a Debrecen-stadion pedig már lényegében áll.

Az illetékesek általában megemlítik a beruházások indoklásakor, hogy az arénák elősegíthetik a sportolói létszám növekedését, mi több, Harrach Péter, a KDNP sportkérdésekben ritkán hallható frakcióvezetője egyenesen úgy fogalmazott: a stadionok „egészségügyi intézmények”. Ő tudja...

Ezzel szemben a világ más részein nem efféle érvekkel, hanem gazdasági indokokkal állnak elő, ha befektetnek. Ennek viszonylag egyszerű az oka: a stadion a sportipar csúcsszereplőit, az üzlet résztvevőit szolgálja, nem pedig a tömegsportot vagy az utánpótlást. Magyarországon húszezres aréna lesz Debrecenben, ahol hétről hétre csak néhány ezer szurkoló jelenik meg a létesítményben, azaz négyszeres-ötszörös érdeklődésre lesz szükség, hogy a futball koldusainak luxussporttelepe megteljen. Az arénák pedig a drukkerek kiszolgálásáért épülnek. Azért, hogy maximalizálják a sportvállalkozás meccsnapi bevételeit: többen, jobb körülmények között, többet költve nézhessék a (létező) show-t.

Neil DeMause a The Nation című lapban két éve publikált cikkében már választ keresett arra, miért kerül sok közpénz az amúgy piacon szereplő, topcsapatokat működtető sportcégek beruházásaiba. Arra jutott: a projekt jó a politikusnak, aki a döntést hozza, és jó a klubnak, illetve a sportvállalkozás tulajdonosainak, mivel nem saját pénzből kell a beruházást finanszírozniuk. Mindemellett jó az építési vállalkozásoknak, amelyek megrendelést kapnak, s igen gyakori, hogy a következő választások alkalmával az illetékes politikus kampányának támogatói között tűnnek fel.

Viszont mindenki másnak rossz. Merthogy a társadalom érdemben nem profitál abból, hogy a közösség pénze ilyen programokra folyik el. Mindennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy az amerikai városok és államok több mint 500 millió dollárral segítették a négy nagy profi liga résztvevőinek projektjeit az elmúlt húsz évben. Annak ellenére kitartottak a mecenatúra mellett, hogy több tanulmány kimutatta: a sportcélú ingatlanfejlesztések nem fordították pozitív irányba a települések gazdaságát. Igaz, a tengerentúlon legalább nem kábítanak azzal, hogy az utánpótlás megerősítése az építkezés célja: a sztori a pénzről, bizonyos városrészek revitalizációjáról, valamint arról szól, nehogy más városba költözzék a csapat.

A mifelénk meghonosodott rendszer viszont messzemenően akadályozza a teljesítményelv uralkodását. Csak egy példa: a győri tulajdonos saját zsebéből épített labdarúgóstadiont, míg versenytársai az államtól kapják a létesítményt. Ha csapatára fordíthatta volna az építkezésre szánt összeget, akkor (elvben) még az is meglehet: együttese bejut a Bajnokok Ligájába, s több százmillió forintos hasznot hajt. A versenyt torzító döntések lehetséges következményeit súlyosbítja, hogy azok megalapozottsága is vitatható. Az arénák fenntartásáról ugyanis módfelett kevés szó esik.

Olykor előrevetítik, hogy autóbemutatókat, lagzikat, koncerteket, egyéb rendezvényeket tartanak majd a stadionokban, hogy ezekből a bevételekből fedezzék a kiadásokat. Ám arról még nem publikáltak hatástanulmányokat, hogy ezek az események a települések mely részéről „költöznek el”, miként hatnak az érintett városrész életére, hogyan befolyásolják a kisvállalkozások működését. Mert ha a Muse zenekar az FTC-arénában lép fel, akkor ott nem játszik, ahol eddig szerepelt, a produkciót ugyanis nyilván nem adja elő kétszer egymás után Budapesten.

Eddig még csak az sem derült ki, hogy a kedvezményezett sportvállalkozások mivel érdemelték ki a támogatást. Azt viszont tudjuk: a százezer lakosú Kaiserslauternnek a Bundesliga 2-ben a harmadik helyen záró, Hoffenheim elleni osztályozójára háromszázezer jegyigénylés érkezett. Ennyien persze nem fértek el az arénában, ám eddig Angela Merkel és kormánya nem reagált a helyzetre. Nem érkezett hír arról sem: állami pénzen triplájára bővítenék a majd ötvenezer néző befogadására alkalmas, a 2006-os vb előtt felújított Fritz Walter stadiont. Ettől még nem mernénk azt állítani, hogy a német politika elöljárói a futball és az egészség ádáz ellenségei.

Ferencvárosi haladás