Hét ország 102 megszállottjával tolongunk a Syma-csarnok III. emeleti termeiben, ahol a MOB hagyományőrző bizottsága és a Magyar Olimpiai Akadémia tizenötödik alkalommal szervezte meg azt a nemzetközi gyűjtőtalálkozót, amellyel egyórányi mustra után sem lehet betelni. A hajdani bajnokok közül ott ámul az asztaloknál a vívó Rejtő Ildikó és Sákovicsné Dömölky Lídia vagy a birkózó Varga János, de ezúttal – ezer bocsánat érte –a tárgyak náluk is érdekesebbek.

Miközben áhítattal lapozgatom a tokiói rajlistát, a Népstadion megnyitóünnepélyének gyakorlatait bemutató kötetet, és megtapogatom az ’56-os melbourne-i játékok jelvényét, Szabó Lajos, a Sportmúzeum igazgatója elmondja: egy korábbi összejövetelen kinézte magának azt a szobrocskát, amelyet dr. Kemény Ferenc 1900-ban kapott ajándékba Pierre de Coubertin bárótól, de intézményének nem volt annyi pénze, hogy megvásárolja azt. Ötezer euróba került...

A gyűjtők évente többször összegyűlnek világszerte, s amikor másfél évtizede Magyarországon is fölvetődött az ötlet a börze megszervezésére, akkor nem volt kérdés: Borovitz Tamásra kell bízni a kezdeti lépések megtételét. Az 1971-től 1975-ig a röplabdaszövetség főtitkáraként dolgozó „sportőrült” feleségével ücsörög tüneményes tárlata mögött. Tízszer járt Lausanne-ban hasonló kiállításon, hat olimpián szurkolt, de gyűjteménye első darabját még 1948-ban szerezte. A Londonból hazatérő csapatot ünnepelte ezrekkel a körúton, amikor a pályaudvarról gyalogoson masírozó küldöttségből odalépett hozzá valaki.

– Meg nem mondom, ki volt az, nem ismertem föl. Viszont féltve őrzöm azóta is azt a jelvényt, amit a hajtókámra tűzött.

Harminckét olimpikontól van személyes emléktárgya; akad bokszkesztyűje Papp Lászlótól, futballcipője Novák Dezsőtől és úszódressze Székely Évától. Elek Ilona felajánlását azonban nem fogadta el. A kétszeres ötkarikás aranyérmes tőröző neki akarta ajándékozni 1936-ban Berlinben szerzett medálját, ám ő nemet mondott.

– Olimpiai érmem nincs egy sem, és nem is lesz soha. Mert az senki mást nem illethet meg, csak azt, aki megnyerte. Birtokomban van ugyanakkor több mint harminc esemény kabalafigurája, 1896 óta valamennyi játékok részvételi plakettje, kivéve a tavalyi londoni olimpiáét. Ahhoz még nem sikerült hozzájutnom – mondja kissé bánatosan, s amikor viccből fölvetem, hogy nálam van egy, azonnal ráharap: „Ne mondja! Mennyiért adja?”

A zsongó piac kellős közepén Szabó igazgató úrtól megtudom, hogy a korábbi hasonló csereberéken megfordultak már „hamiskártyások” is, akik másolatokkal, gyenge utánzatokkal érkeztek. „De őket azonnal kiközösítette ez a bámulatos társaság” – magyarázza.

A dohszagú könyvek, kifakult oklevelek, megkopott serlegek büszke tulajdonosain áthámozva magam az ajtón túl is tömeg fogad: a későn jelentkezőknek már nem jutott hely odabent, így kint pakolták le portékáikat. „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” – böki ki egyikük, és lehet-e kétségünk: az amúgy mindinkább anakronisztikusnak ható olimpiai örök igazság legalább itt és most újra valódi tartalmat nyer.

Felvétel a felvételről