Negyven? Semmi!
Ritka, mint a fehér holló az olyan játékos, aki a kiesése délutánján már a rossz ütés korrekcióján munkálkodik. Madame Salvetat esete mégsem ezért különleges. Hanem azért, mert a francia teniszezőnő a verseny idején ünnepelte a kilencvenkettedik születésnapját...
Ezzel persze rekorder: a szenior vb-re Ausztriába érkezett csaknem ezer versenyző közül ő a legidősebb. Igaz, azt már a résztvevők hatalmas száma is sejteti, hogy van bőven korban hozzá közelítő társa a hatvan éven felüli korosztályok világbajnokságán.
Honfitársaink is feltűnnek a mezőnyben: a +85-ös korcsoportban egyesben elődöntős, női és vegyes párosban ezüstérmes Szentirmay Erzsébet például 1928. április 25-én született. A magyar teniszsport jelenlegi legismertebb éljátékosáról tudjuk, hogy annak idején Sándor Erzsébet néven több mint egy évtizedig jegyezték első osztályú játékosként, csapatban kétszer lett magyar bajnok, húsz esztendőn át oktatott, nevelt utánpótlás korú játékosokat, irányította a tenisziskolát a városmajori klubban. A szeniorok között sokszor volt már világbajnoki érmes, ranglistavezető, az Európa-bajnokságokon pedig tucatnyinál is több érmet gyűjtött.
Szépen gazdagította amúgy is tekintélyes kollekcióját a karintiai Wörthi-tó partján fekvő Pörtschach, Klagenfurt, Villach városhármasban a vb-n. E vetélkedő nem mindennapi esemény: hogy mást ne mondjunk, Salvetat asszony még gyermekkorában, a múlt század húszas éveinek közepén, Egyiptomban tanult meg teniszezni, s azóta ez a sport jelenti az életét. Pontosabban ez is... Merthogy szinte minden mozgásformával megismerkedett: balettezett, lovagolt, evezett, golfozott, tíz esztendeje pedig átvitorlázott Írországból a francia partokra. Mostanság már „csak” a tenisz tölti ki napjait. Hetente kétszer másfél órás edzést tart hetvenkét éves férje, Jacques irányításával, s versenyzett az idén Bordeaux tornáján, az amerikai kemény pályás szenior bajnokságon a kaliforniai La Jollában. Roppant mozgalmas életet él, öt nyelven beszél, zongorázik, olvas, társasági rendezvényeken vesz részt, laptopja segítségével ápolja kapcsolatait. Nem meglepő, hogy a francia televízió forgatócsoportot küldött Párizsból a viadalra, hogy az filmre vegye a nem naphosszat a hintaszékben kötögető szupernagyi világbajnoki mindennapjait.
De nem csak a francia teniszezőnő tagadhatna le a korából: ugyanezt tehetnék a nyolcvanesztendős korcsoportban világbajnok amerikai urak is. A szálfaegyenes John Powless például hatalmas adogatásokkal, fáradhatatlan szerva-röpte játékkal lett egyesben (is) aranyérmes. Maga a csoda.
Akadnak-e itthon is hasonló különleges sportolók? Pintér András, a korábbi Davis Kupa-kapitány, a hazai szenior teniszsportot összefogó szövetség, a Magyar Veterán Teniszezőkért közhasznú egyesület vezetője egyszerűen felel a kérdésre: igen. Elvégre 760 rendszeresen versenyző tagot tart számon a társaság.
– Mutasson nekem olyan itthoni teniszversenyt, amelyen annyi induló van, mint a veteránoknál! A gyermekek, juniorok viadalain – sajnos – már ritka a teli tábla, kevés a szereplő. Mi, öregek még tartjuk a lépést. Magyarországon évente körülbelül harminc verseny kínálkozik a szeniorok számára, négyet a veteránszövetség szervez, a többit a klubok. Nemzetközi tornáinkra, amelyek névadásakor nagy egyéniségeink, Körmöczy Zsuzsa, Gulyás István és Lénárt László emléke előtt tisztelgünk, általában 250-300 nevezés érkezik, s igen sok a külföldi résztvevő. A vébé előtt rendezett keszthelyi viadalra harminc országból érkeztek játékosok, még Ausztráliából, Brazíliából, Japánból is jöttek teniszezők.
A veteránszövetség első emberétől megtudtuk azt is, hogy a működés költségeinek nagy része az egyesületi tagok, illetve a segítő cégek támogatásából származik. (Az éves tagdíj kétezer forint, az egyes versenyek nevezési díja 2500, a hatvan felettieknél ennek a fele, míg a nyolcvan évnél idősebbeknek ingyenes a részvétel). A szervezet nemcsak versenyeket szervez, hanem évkönyvet ad ki, és elhunyt sporttársaik temetési költségeihez is hozzájárul.
– Küldetésnek érzem a mi munkánkat, hiszen annak a korosztálynak nyújtunk segítséget, teremtünk összefogást, baráti társaságot, amelyiknek a sport talán az utolsó menedéke. Ez az a generáció, amelyik hivatalosan már senkinek sem hasznos – mondja Pintér. Pedig a veteránokra érdemes figyelni. Már csak azért is, mert egyáltalán nem mindegy, a nagyszülők milyen üzenetet adnak át az unokáknak a sportról, az egészségről, a tartalmas élet lehetőségéről.
