A nagyság átka
Nincs mese, a világbajnokságról abban a tekintetben kétségkívül szuperlatívuszokban kell beszélni, hogy a körítés, a fény- és hangtechnika, a koreográfia, mi több – s ezt a mai nehéz időkben különösen nagyra kell értékelni –, a sármos szpíkerek szakmai hozzáértéssel vegyített riporteri közreműködése egyaránt klasszis produkció volt. Feltétlenül az elismerés hangján kell szólni arról is: a magyar versenyzők hat érmet – egy aranyat, valamint öt bronzot – nyertek a hét nap során, s figyelembe véve, hogy a legutóbbi két vb (2010, 2011) alkalmával egyetlen medált sem sikerült szerezniük, teljesítményük előtt akkor is le a kalappal, ha akadtak köztük, akiktől többet, jobbat reméltünk.
Még a hazai jelenkor kötelező feladatának, a politikai potentátok invitálásának, körbeajnározásának, ceremóniákon történő szerepeltetésének is eleget tettek a szervezők. Ha a jobbára másodvonalbeli, ám szükségszerűen kormány közeli meghívottak személye miatt netán bárki gúny tárgyává kívánja tenni a sportági illetékeseket, az feltehetően nem idehaza él, ily módon nincs tisztában az elvárásokkal, hovatovább a kényszerhelyzettel. Hanem a Papp László Sportaréna világversenyein edződött szemet erősen bántotta a napokon át szellősnek is csak jóindulattal nevezhető lelátók látványa. S persze felvetődött a gondolat: a kevesebb nem lett volna-e ezúttal is több? Nem lett volna-e bensőségesebb a miliő egy kisebb, ám telt házas csarnokban? A kérdések persze költőiek. Mert hiszen több lett volna, bensőségesebb lett volna.
A szemlélő persze elsősorban a főszereplőket, az önmagukat felülmúló versenyzőket sajnálta, akik pályafutásuk talán legszentebb pillanataiban – egy hazai rendezésű világversenyen elért dobogós hely elérésekor – nem felordítva, hanem csupán feltessékelve léptek az emelvényre, noha maguk is emlékezhettek rá: korábban más sportágbeli társaiknak milyen felemelő momentumok adattak meg hasonló eredmények kivívásakor. Amúgy ez a birkózókra is érvényes volt, igaz, még 1986-ban, a mostani aréna elődjében, a BS-ben. Ha meg koruk folytán nem emlékezhetnek rá, hát kérdezzék meg Gáspár Tamást vagy Komáromi Tibort,mit éltek át akkori ünneplésükkor.
Úgy hírlik, a mostani helyszínhez nem annyira a magyar, mint inkább a nemzetközi szövetség vezetői ragaszkodtak, mondván: a sportág legrangosabb eseményéhez a legnagyobb méretű létesítmény dukál. Nyilván az is munkált bennük, hogy a birkózás csak két héttel korábban küzdötte vissza magát a 2020-as és 2024-es olimpiai programba, így azzal kalkuláltak: az érdeklődés garantálható egy olyan országban, amelyben különleges hangulatú világversenyeket tartanak hosszú évtizedek óta. S még a szervezők is megtettek mindent, ami felvezetésként megtehető: hetek óta óriásplakátok, tévéreklámok, utcai flashmobok hívták fel a figyelmet az eseményre, de a nép nem, nem és nem jött.
Miközben vasárnap a szomszédos Puskás Ferenc stadionban rendezett FTC–Újpest futballőrületről egészen az arénáig hallatszott a közönség morajlása, a „Papp Lászlóban” azon merenghettünk, miért vöröslik annyi szék üresen még az egyébként közönségcsúcsot hozó zárónapon is. Az egyéni sportágak modern kori médiabeli elnyomottsága okán kialakuló érdektelenség, a (talán) ebből következően nem csak sportolóként, de „fazonként” is piacképes versenyzők hiánya, a birkózásban kialakult ázsiai hegemónia vagy éppen az általános apátia mind érezhetőbb elhatalmasodása egyaránt megfogalmazódott adekvát válaszként, ám a sok megoldás közül még akkor sem tudtunk választani, amikor a csarnokból távozóban befutott a metrószerelvény.
Amelyre nemcsak hogy felfértünk, hanem a lézengő utasok között akár táncra is perdülhettünk volna.
