Földi Imre utódai szinte lehetetlen körülmények között sportolnak
Az így is, úgy is súlyos problémákat, amelyek nyomán fölvetődik a kérdés: van-e egyáltalán perspektívája a korábban sikert sikerre halmozó ágazatnak?
Földi Imre 1972-es vagy Baczakó Péter 1980-as olimpia győzelme ma is kihagyhatatlan fejezet a magyar sport dicsőségkönyvéből, de hogy belátható időn belül íródnak-e újabb passzusok, az több mint kétséges. Az elnök úgy véli, azzal, hogy a sportág nem került be a tizenhat kiemelt ágazat közé, végképp ellehetetlenültek a körülményei. Nyilván valamennyi „riválisról” elmondhatók pozitívumok és negatívumok egyaránt, Dobos az övéivel kapcsolatban érthetően az erényekre koncentrál. Mindenekelőtt arra, hogy két és fél-háromezren űzik idehaza a sportágat, s csak a szigorú szabályok miatt adtak ki összesen nyolcszáz versenyzői engedélyt.
– A súlyemelés hazai múltja, eredményessége, ily módon hagyománya önmagában is elegendő érv lehetne a nagyobb megbecsülésre, ám – akár éppen az emlegetett ifi Eb-n történtekre hivatkozva – azt gondoljuk, igenis érdemes lenne áldozni ránk, mert rendkívül biztató az, amit az utánpótlás nyújt. Ezzel szemben a helyzet az, hogy tavasszal el sem tudtunk utazni az Üzbegisztánban rendezett ifjúsági olimpiai selejtezőre, mert képtelenek voltunk előteremteni a szükséges nyolcmillió forintot. Pedig még az is előfordulhat, hogy a magyar fiatalok közül a mi versenyzőink mondhatták volna el elsőként magukról, hogy kijutottak a 2014-es korosztályos játékokra. Persze, hogy a pénzhiány okozza a legnagyobb gondot, s az elnök szerint esély sincs arra, hogy az állami büdzséből érkező nem egészen húszmillió forintból belátható időn belül több lesz.
– Ennek az összegnek a bő harmadát a szövetségi iroda működtetésére költjük, s képzelhetik, a fennmaradó pénz mire elég. Ha nem lennének a viszonyokhoz képest rendkívül nagyvonalúnak mondható támogatóink, már becsukhattuk volna a boltot. Így azonban a bolt nyitva van, a kérdés csak az, mennyien nyomják le az ajtó kilincsét. A 2008-ban megválasztott, s pozícióját azóta kétszer jelentős fölénnyel megerősítő üzletembernek meggyőződése: a mecénások kizárólag azért áldoznak a sportágra, mert a baráti körébe tartoznak.
– Ám ez egészségtelen állapot, és nyilván nem is tartható fenn az idők végezetéig. Arról nem beszélve, hogy akadnak olyan feladatok, amelyekre semmiképpen sem a szponzori kör dolga lenne a pénz előteremtése. Ráadásul ha Szabó Bence MOB-főtitkár még sportigazgatóként nem jár közben azért, hogy bekerüljünk a Sport XXI-programba, akkor ott sem tartanánk, ahol most – mondja az elöljáró. Pedig ez már majdnem a szakadék széle, tudjuk meg Dobostól.
– Az egyesületek mélyszegénységben tengődnek, az edzők közül a legkiválóbbak is jó ha hatvan-nyolcvanezer forintot keresnek havonta, a versenyzők a Gerevich-ösztöndíjból úgy harmincezret visznek haza. Előfordult, hogy az egyik versenyünkre a nevezési díj a szakosztályvezető saját bankszámlájáról érkezett meg. Miközben nemrégiben öt éven át érmeket sem tudtunk venni a dobogósoknak, a szövetségi kapitányunk költségtérítésként vett föl százezer forintot, s hivatalosan társadalmi munkában dolgozott. Ha én ezt egy másik sportág bármelyik klubjában elmesélem, biztosan nem hiszik el.
A sportvezető rögzíti, hogy a súlyemelés úgymond doppingérzékenysége nem szólhat a sportág ellen, „mert a magyar emelőknek még megfelelő táplálékkiegészítőre sincs pénzük, nemhogy doppingszerre”. Ugyanakkor nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy az áldatlan állapot közepette a feszültség egyre csak nő a sportágban. Olyannyira, hogy miután a napokban kiderült, az úgynevezett kiemelt edzői programban két súlyemelőtréner kaphat helyet, s kereshet 300-400 ezer forintot, a pozícióra kiszemelt Szűcs Endrét (a legnevesebb mesterek egyikét) és Bökfi Jánost (a válogatott kétszeres olimpiai negyedik helyezett szakvezetőjét) azonnal kikezdték kollégái. Ennek hatására előbb Szűcs, majd Bökfi is visszalépett a jelöléstől, s Dobos szerint semmi garancia nincs arra, hogy a helyüket elfoglaló Szász László és Ördög István kevesebbel megússza.
Az elnök szerint ennél is elszomorítóbb az, hogy a ma még a nemzetközi mezőnyben érmeket szerző fiatalok felnőtté válva alighanem elgondolkodnak majd rajta: tanuljanak, dolgozzanak vagy inkább éhbérért – esetleg még azért se – súlyt emeljenek? „Amennyiben minden úgy marad, ahogyan most van, abból aligha lesz olimpiai részvétel Rióban, de még Tokióban sem. Nem látom a kiutat” – összegez Dobos. A székről mindenesetre óvatosan állok föl, nehogy nekitoljam annak a vitrinnek, amelyben az évtizedek alatt fölhalmozott, fényesen feszítő kupák és serlegek alig-alig férnek el.
