Pénzzel játsszák
Carlo Ancelotti, a Real trénere gyorsan felelt kollégájának, s rögzítette: a korábban Dél-Amerikában dolgozó edző nem ismeri az európai labdarúgást. Az olasz szakember azt már nem indokolta meg, miért véli úgy, hogy az értelmezhetetlen összegű átutalás a kontinens futballjának karakter jegye. Pedig érdekes lett volna a tranzakciót érintő elemzése, mert annyit biztosan állíthatunk: egyetlen játékos sem ér százmillió eurót. Ezt természetesen nem mi találtuk ki, hanem Zinedine Zidane mondta.
Az Ancelotti stábjában tevékenykedő francia ideál tudja, mit beszél, elvégre korábban a világ legdrágább labdarúgója volt. A fölfoghatatlan összeg átutalásának külön pikantériát ad, hogy az Európai Bizottság máris vizsgálja az üzletet. EP-képviselők ugyanis úgy gondolják, a Real Madrid olyan pénzintézettől kapott hitelt a Bale-projektre, amelyet a bankválság után az uniós polgárok pénzéből állítottak talpra. A királyi gárda elöljárói cáfolnak, s azzal védekeznek, más társaságoktól kapták a kölcsönt. Akárhogyan is, a morál-világbajnokságra aligha nevezhetnek ezzel a vétellel.
Azt több újság is megállapította: abszurd, hogy a recesszió sújtotta, a fiatalok között több mint negyvenszázalékos munkanélküliséget kezelni képtelen Spanyolország adóssághegyet maga előtt görgető élklubja csúcsüzletet üt nyélbe. Persze szó sincs arról, hogy máshol ne fordulnának elő hasonló esetek. A rendszer kontrolljának a hiánya szakmailag és pénzügyileg fenntarthatatlan pályára küldte a struktúrát. Akad nemzeti bajnokság, amelyben a két topegyüttes vetélkedik az arany-, a többi résztvevő a harmadik helyért.
Ráadásul minden olyan mérkőzés, amelyen nem játszik elit garnitúra, érdektelen és értéktelen a kontinens közönsége számára. A Stoke City–Hull City, a Getafe–Granada vagy a Sas suolo–Chievo találkozó melléktermék a tévés társaságok uralta s finanszírozta piacon. A csúcscsapatok költségvetése, illetve a statiszták büdzséje közötti distancia immár beláthatatlan. A nézők pedig a világklassszisok sorát felvonultató gárdák egymás elleni meccseire fókuszálnak, nem pedig a tizenkettedik helyről döntő, a magyarokkal összevetethetetlen nívójú, ám nemzetközi szinten csupán átlagos futballisták részvételével zajló találkozókra.
A buborék nő, ahogyan a gazdasági válság kirobbanása előtt a jelzálogalapú ingatlanhitelek esetében. Mert a legsikeresebb szereplők közül sokan nem piaci bevételeken építkeznek. Úgy működnek, akár a világ vezető vállalatai: éppen olyan profi marketingesek, pénzügyesek, jogászok dolgoznak a cégnél, mint más szektorokban működő társaságoknál. Ám többet költenek, mint amennyit keresnek. Ez a politika gyorsan csődhöz vezet a futballon kívül eső területeken, ám a labdarúgás társadalmi helyzete sokáig megvédi a futballvállalatokat.
Meg a hobbitulajdonosok. Aktuálisan elképzelhetetlenül gazdag arab és oroszmágnások fordítják pénzüket játékszerükre. Csupán döntés kérdése egy klub felemelése. Ha a befektető megfelelő nagyságú összeget szán a csapatra, akkor az elitbe küldheti együttesét: megveszi a legjobb játékosokat, szerződtet egy felkészült trénert, épít egy óriási stadiont, s minden adott az előrelépéshez. Ha megunja a sportágat, akkor a kistafírozott klub szép napjai is véget érnek.
Ahogyan látszik, a labdarúgásban nincs akadálya az irracionális, mindenféle üzleti tervet karikírozó költéseknek. A Michel Platini irányí totta UEFA megpróbálkozott a pénzügyi fair play elvének bevezetésével. A direktíva azt irányozta elő, hogy a csapatoknak legföljebb annyi kiadásuk legyen, amennyi a bevételük, de az irányelv egyelőre tréfaként azonosítható. Elég, ha a Manchester City üzletpolitikájára tekintünk...
Pedig a sportipar ismer működő megoldást a sportvállalkozások kontrolljára. A jó példa az amerikai profi ligák struktúrája, amely fizetési sapkával, kollektív szerződéssel, a legapróbb részletig kidolgozott szabályzattal működik. Ennek megvalósítására a futballban nincs remény. Egyes országok szinte sportot csinálnak abból, hogy törvényen kívülinek tekintik a labdarúgó-vállalkozásokat. Sok helyütt behajthatatlan követelések, adósságok, közvetett állami támogatások színezik a képet.
Van olyan szervezet, amely érdemben beavatkozhatna. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség azonban bankszámlájának nagyobb figyelmet szentel, mint jövőjének, illetve a futball szellemiségének. Az több mint komikus, hogy Joseph Blatter felvetette, télen kellene megrendezni a 2022-es katari világbajnokságot, mert nyáron meleg van. A szervezet majd három éve hozott döntést a helyszínről, s ismereteink szerint abban az időpontban sem jegesmedvék vacogtak a sivatagban a fagyos délutánokon. Mindenesetre a svájci most eltökéltnek tetszik, ám beavatkozása háborút indíthat el, mert a klubok máris jelezték, télen nem állhat le egy hónapra a futballvilág.
Ha így történik, akkor kártérítést követelnek, de a nemzetközi szervezet szerint szemernyi esély sincs a kompenzációra. Mindegy, mi a vita vége, mert a lényeg az: a disputa csak a pénzről szól. Miként az átigazolások, a márkaépítés, a tévés szerződések is. Ez nem baj, ilyen a piac. Ám a szórakoztatóiparban – minden más területhez hasonlóan – szabályok is vannak. A labdarúgóüzletben sokszor úgy tetszik, nincsenek, pedig ha a futballcégek gazdálkodását nem sikerül hamarosan rendszerszerű keretek közé terelni, a szisztéma kivégzi magát. Azt ugyanis kár lenne feledni: csak a futballjáték halhatatlan, a labdarúgóipar nem.
