Magyar szinkron
Pedig, mint a tréner megjegyzi, arra Londonig nem volt példa, hogy két tizenhét éves lány alkotta egység kvalifikálja magát az ötkarikás vetélkedőre a hajdan műúszásnak is nevezett „műfajban”, melyben a versenyzők 26-28 éves korukban érnek a csúcsra. Szauder szerint a kettős fejlődése töretlen volt, ezért Rióban a tizenkettes döntőbe kerülhettek volna, míg hét év múlva, Tokióban már a dobogóért szállhattak volna vízbe. Ám a tréner most már nem a medál megszerzéséért szurkol, hanem azért: korábbi tanítványainak boldog élete legyen...
„A sportági szövetségben az utóbbi öt évben hat elnök váltotta egymást, s e stabilnak nem nevezhető közegben nem volt könnyű komoly munkát végezni. Azötkarikás felkészülést például főként a Magyar Olimpiai Bizottság finanszírozta, mivel a szinkron úszók szervezete csupán hatvanezer forinttal járult hozzá a költségekhez” – meséli Szauder. Ugyanakkor minden viszontagságot feledtetett a londoni részvétel: „Már a játékok előtt fókuszba kerültünk, a média sokat foglalkozott velünk, az esemény pedig minden képzeletet felülmúlt. Ha Usain Bolt melletted kanalazza a levesét, II. Erzsébet angol királynő pedig bejön a terembe üdvözölni a megjelenteket, akkor úgy érzed, különleges társaság tagja vagy” – magyarázza a szakvezető. A hazaérkezés után hamar elveszett e varázs, tekintettel arra, hogy a junior-világbajnokságra már nagyrészt a szülők költségén utaztak a sportolók. Sőt a szövetség nem hosszabbított szerződést Szauderrel, s a kapitányi poszt azóta is betöltetlen.
Mindennek ellenére a csapat folytatta a munkáját. Szauder azt mondja, remek időszak volt a múlt nyári, ráadásul a lányok tizenhárom éves koruktól napi nyolc órát edzettek a sikerért, így érthető, ha nem akarták feladni. S bár tréningidőt és -helyet nem kaptak, szépen beálltak a sorba a Hajós Alfréd uszoda bejáratánál, jegyet váltottak, majd edzeni kezdtek. Ha már bejutottak, az egyesületek egyike sietett a segítségükre: saját vízfelületének egy részét átadta a kettősnek.
„Sokszor előfordult, hogy az olimpikonoknak nyolc-tíz éves vízilabdázók miatt kellett edzés közben a külsőből a belső sávba költözni, de a lányok, ha mind nehezebben is, elviselték a megpróbáltatásokat. Még akkor is, ha tudták, hogy a riválisok menynyivel jobb körülmények között készülnek.” Az év elején kissé kedvezőbb volt a helyzet, mert Szauder barátainak egyike mecénási szerepet vállalt, s fizette a költségeket. Január végén –trénere közbenjárására – Kiss lehetőséget kapott, hogy három hónapig az Egyesült Államokban készüljön. Mindenkit meglepve onnan üzent haza: lemondja a válogatottságot. Szauder szerint rossz tanácsokra hallgatott, ám ennek már nincs is igazán jelentősége. Merthogy az edző sem sokáig folytatta a munkát idehaza Czékussal: „Az egyik edzésen négy alkalommal kellett sávot vagy medencét váltanunk, mert a helyünkre mások érkeztek. Amikor vége lett a tréningnek, egymásra néztünk, s tudtuk: itt a vége.”
Alig fél évvel az után, hogy tizenhétezer néző előtt szerepelt az olimpiai uszodakomplexumban, a kettős lényegében befejezte pályafutását.
Szauder még próbálkozott. Elmondta a szövetség áprilisban megválasztott új elnökének, hogy évi hatvanmillió forintból megfelelő színvonalon lehetne működtetni a szervezetet és a válogatottat. Mint bevallja: túlságosan sokat élt külföldön, így itthon akart maradni, de a felek közötti együttműködés nem jött létre. Közben előadásokat tartott Hollandiában és Németországban edzőképzéseken, valamint a szlovák párost kísérte el a vb-re. Most elkezdi munkáját a szomszédos ország kapitányaként, s még gondolkodik az ausztrálok ajánlatán.
Nincs düh, inkább csak keserűség a hangjában, amikor összegez: „Arról értesülve, hogy Budapest megkapta a 2021-es vizes világbajnokság rendezési jogát, furcsán éreztem magam. A hazai világverseny lehetett volna karrierünk csúcspontja. Úgy vélem, nem is az olimpiai részvétel, hanem az a munka, amelyet a Czékus Eszter, Kiss Szofi párossal elvégeztünk, a magyar szinkronúszósport történetének legnagyobb értéke volt. De elveszítettük...”
