A Nemzetközi Olimpiai Bizottság soros ülésszakának igazán minőségi programsorozata a 2020-as nyári játékok helyszínének kijelölésével kezdődött, s a háromfordulós szavazási procedúra a várt végeredményt hozta. A prognózisok alapján legesélyesebb Tokió fölénye már az első körben megmutatkozott (Tokió 42 voks, Isztambul 26, Madrid 26), ami a „rájátszásban” vereséget szenvedő spanyolok kiesése (Isztambul 49, Madrid 45) után végképp realizálódott (Tokió 60, Isztambul 36). Így aztán a 36 milliós távolkeleti metropolis 1964 után másodszor adhat otthont a nagy vetélkedőnek, miközben Japán további két téli olimpiának is házigazdája volt korábban (1972, Szapporo és 1998, Nagano).

Szegény isztambuliak már ötödször kandidáltak sikertelenül, Madridban meg azon értetlenkednek, hogy a NOB-tagok vajon miért nem álltak a legolcsóbb megoldást kínáló pályázat mellé. Mindeközben Tokió – amely ellen a 2011-es fukusimai atomerőmű-katasztrófa utóhatásai jelentették a legfőbb érvet – azt hangoztatja: ésszerű megoldás született, hiszen a biztonság, a kiszámíthatóság és az anyagi feltételek tekintetében vetélytársaik sehol sincsenek hozzájuk képest.

Az ázsiai nagyvárosban 36 létesítményben tervezik megrendezni a földkerekség hét év múlva esedékes legméretesebb eseményét: a stadionok és csarnokok közül 15 már most áll, 11-et a hátralévő időben húznak fel, míg 10-et csupán átmeneti jelleggel építenek meg, s az olimpia után lebontják azokat. A japánok 317 kilométernyi úgynevezett olimpiai sávot ígérnek a zökkenőmentes közlekedés érdekében, s további 290 kilométernyi olyan közutat, amely megkönnyíti a versenyszínhelyekre tartók utazását.

A sportági események 85 százalékát a sportolói falu nyolc kilométeres sugarú körzetében rendezik meg, legföljebb húszpercnyi távolságra; igaz, a golf, a lövészet, az öttusa, az országúti kerékpár és a futball iránt érdeklődőknek jóval hosszabb menetidővel kell majd számolniuk. Tokióban a játékokra 3,42, az olimpiához kapcsolódó egyéb beruházásokra 4,38 milliárd dollárt szándékoznak elkölteni, miközben azzal büszkélkednek, hogy 140 ezer hotelszobájuk van a városban, illetve annak 50 kilométeres körzetében.

A japán győzelmet a vasárnapi – mifelénk az előző napinál jóval nagyobb izgalommal várt – döntéshozatal előtt jó előjelnek tekintették a birkózás barátai. A baseballal és a fallabdával az egyetlen még kiadó 2020-as (és egyben 2024-es) olimpiai helyért versengő tradicionális sportág hívei nem győzték hangsúlyozni, hogy a keleti országban mennyire népszerű a birkózás, s hogy a japán versenyzők a tavalyi londoni játékokon hat érmet, köztük négy aranyat nyertek.

Érzelmi húrokat is megpendítve úgy vélték: egy Japánban tartandó olimpia elképzelhetetlen lenne a birkózás nélkül. Nenad Lalovics, a nemzetközi szövetség szerb elnöke pedig azt találta mondani: „A sportág háromezer éves történetének legfontosabb napja lesz szeptember nyolcadika.”

A februárban villámcsapásként érkező hírt – mely szerint az 1896-os athéni ötkarikás esemény óta a menüből mindössze egyszer (1900-ban) hiányzó sportág pozíciója megrendült a NOB végrehajtó bizottsági tagjai körében – hitetlenkedve és érthetően értetlenül fogadták a birkózás nagyágyúi. Ám azóta, hogy a „karfiolfülűek” három hónappal később, az ötkarikás szervezet szentpétervári ülésén visszakapták az esélyt a programba kerülésre, a politikai potentáttól a zsákfalu klubelnökéig mindenki elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fallabda vagy a baseball két vállra fektetheti a Buenos Aires-i szavazáson a birkózókat. Nem is fektette.

Néhány perccel fél hat után a következő lényegre törő üzenet jelent meg a Magyar Birkózó Szövetség honlapján: „MEGVAAAAAAAAAAAAAAAN!!!!” És tényleg: Rogge hétvégi második fontos bejelentése szerint a birkózás maradt az ötkarikás programban a kiválasztásra javasolt három sportág közül. Polyák Imre, Kozma István és Hegedűs Csaba utódai 49 szavazatot kaptak, a baseballnak (24) és a fallabdának (22) együttesen sem jutott ennyi voks. A boldogság persze földöntúli volt. Kocsis Ferenc, Moszkva kötöttfogású bajnoka lapunktól értesült a jó hírről, s kis híján elejtette a kagylót örömében.

„Mélyen belül nagyon bíztam benne, hogy ez a döntés születik, de más dolog reménykedni, és megint más a tényt hallani. A birkózás alapsportág, ha kivették volna a műsorból, azzal az egész olimpiai családot csonkították volna meg.” Lőrincz Tamás, London ezüstérmese – a múlt év legjobb hazai birkózója – az első csengetés után fölkapta a telefont, és nem titkolta, hogy izzadt a tenyere rendesen az argentínai híreket várva. Ugyanakkor hozzátette: májusban, amikor hétből kellett a három közé bekerülni, jobban tartott a kudarctól, mint most.

„Borzalmas pofon lett volna, ha nem ránk voksolnak. De hála a magasságosnak, józanul döntöttek a NOB-tagok, s ezzel a hagyományok mellett kötelezték el magukat. Bár engem már aligha érint a 2020-as esemény, a mostani fiatalok számára hatalmas motiváció, hogy továbbra is olimpiai sportágat űzhetnek. És biztos vagyok abban is: ezek után az egy hét múlva kezdődő budapesti világbajnokságon minden korábbinál pazarabb lesz a hangulat.”

Hegedűs Csabának, a századik magyar olimpiai aranyérem gazdájának, a sportág hazai szövetségi elnökének is a Papp László Budapest Sportaréna jutott először az eszébe. Azt mondta: Buenos Aires után végre mindenki Budapestre figyelhet, és jól is teszi, mert nem akármilyen vb vár ránk. „Talán a szöuli olimpiai miliő lehetett hasonló két csonka rendezvény után, mint amilyen ennek a világbajnokságnak a légköre lesz. Immár felszabadultan, féktelen örömmel készülhetünk rá.” Az elcsukló hangú örömnyilatkozatokhoz nincs is mit hozzáfűzni. Ha csak azt nem: mostantól már nem a rivális sportágakkal, hanem a vasárnapi döntés nyomán kapott lehetőséggel kell sikeresen megbirkózni.

Van jövő