S még tartottak a finist érintő gyorselemzések, amikor már a kenus Vajda Attila érkezett a lelátó elé. A tempó jelzi: a szervezők sokat tesznek azért, hogy kiszolgálják a tévés társaságokat, így fölöttébb sűrű programot állítottak össze. Vasárnap például hat kétszáz méteres döntőt és egy eredményhirdetést bonyolítottak le ötven perc alatt. E képernyőre szánt szakaszokban nincs üresjárat, a nézősereg megállás nélkül tombol, a bajnokok pedig még szinte ki sem kötnek addigra, mire a drukkerek újabb győzteseket ünnepelnek.

Az illetékesek nem csupán az órarenddel bűvölnek: a tradicionálisnak nem mondható futamok közül egyelőre nem a női kenu, hanem az immár sokadszorra megrendezett, az esemény fináléját jelentő váltó viszi el a show-t. A rendkívül látványos számot kétszáz méteres pályán tartják meg. A staféták négy tagja szinte hullámlovaglást mutat be, mivel a hajók ide-oda zakatolnak a „játéktéren”.

Az persze már senkit nem lep meg, hogy a sportág igyekszik a tévés társaságok és a nézők kedvében járni, elvégre a birkózás olimpiai jövőjének veszélybe kerülése mutatja: a hagyományok nem elegendők az életben maradáshoz, felelni kell a kor kihívásaira is. És az sem árt, ha nem csupán néhány országban űzik komolyan vehető szinten a sportágat. Az érzékelhető, hogy a kajakosok elöljárói szeretnék, ha mind szélesebb körben terjedne el, mind nagyobb területet fedne le a sportág.

A globalizálódás korántsem arról szól csupán, hogy afrikai és dél-amerikai versenyzők a mezőny végén a célba csorognak, amikor a klasszisok már tusolnak. Kétségtelen, sok olyan – amúgy tiszteletreméltó – sportember van, akinek a táv teljesítése a fő célja.

Ám meg kell említeni, hogy a Vajda, Sebastian Brendel klasszis páros mögött brazil kenus érkezett a célba a kenusok egy kilométeres viadalán, és Queiroz dos Santos nem érte be ennyivel: az 500 métert meg is nyerte. Mindemellett a szambaországnak volt képviselője a 200 m-es számok döntőjében is, s a sprinttávon akadt ecuadori vagy éppen japán finalista is.

Persze a kajak-kenu lehetőségei mindemellett korlátozottak maradnak. Ezt jelzi, hogy a szervezők közzétettek egy számítást, amely szerint a világbajnokság fő szponzorainak egyike a verseny megrendezését segítő, háromszázhetven önkéntest felvonultató csapat volt. Merthogy az illetékeseknek nagyjából 185 ezer eurót, azaz hozzávetőleg 55 millió forintot kellett volna kifizetniük munkabérként, ha nincsenek a segítők. Ekkora összeggel a futball-, a tenisz- vagy a kosárlabda toptornáin aligha lehet fő támogatóként beszállni. Azaz ebből is látszik: a cégek nem ide koncentrálják marketingbüdzséjük nagyobbik részét.

Csakhogy a sportág nem is törekszik oda, ahová soha nem érhet el. Miként a magyar szövetség jelmondata üzeni: „Életünk a víz.” Azaz a szervezet arra koncentrál, hogy a rendkívül népszerű, világszerte milliókat megmozgató szabadidős tevékenység népszerűsége ne csökkenjen. Ha pedig az nő, miközben a sportág kiszolgálja a tévét éppúgy, mint a közönséget, a jövőjét aligha fenyegeti veszély. Ennek Magyarországon csak örülhetünk, elvégre honfitársaink alkotják a világ legjobb csapatainak egyikét. Akár gyorsan követik egymást a döntők, akár nem.