− Csalódott?

− Ha visszagondolok a vébére, mindenképpen külön kell választanom az eredményeket és az élményeket. Az utóbbiakról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és hálás vagyok a sorsnak, amiért megadatott nekem, hogy hazai közönség előtt szerepelhessek, s hogy megéljem: négy és fél ezren szorítanak értem. Noha az orosz Kovaljovtól 15:14-re elveszített egyéni elődöntő után természetesen nem vetett szét az öröm, a harmadik hely pályafutásom második legjobb egyéni eredménye, így utólag inkább elégedett vagyok, mint bosszús. Már csak azért is, mert a bronzzal azt is bebizonyítottam, hogy a londoni siker nem valamiféle kifutott eredmény volt. A csapattal már más a helyzet: a románok ellen a kezemben volt a döntés, ám 44:40-nél, amikor már csak egy találatra voltunk a győzelemtől, öt tust kaptam sorozatban Badeától. Azt az érzést senkinek nem kívánom.

− Ha a pszichológushallgató értékeli a vívó teljesítményét, milyen következtetésekre jut?

− Mindenekelőtt arra, hogy az említett szituációkat kizárólag a vívók érthetik meg, azokat kívülről elemezni rendkívül kockázatos. De ha mindenképpen meg akarjuk kísérelni a titok megfejtését, akkor éles különbséget kell tenni a Kovaljov ellen 14:14-nél kialakult helyzet, illetve a Badeával szemben fölényes vezetésről elveszített asszó között. Az előbbiben eldöntöttem, hogy ritkán alkalmazott akcióval lepem meg az oroszt, de nem voltam elég koncentrált, elkapkodtam a támadást, és ez vezetett a vereséghez. A csapatversenyben viszont a tinédzserként sokszor megélt hibába estem bele: elsiettem a dolgot, s amikor a román kezdett fölzárkózni, talán meg is ijedtem. Most már tudom: ez csak azért fordulhatott elő, mert mentálisan nem voltam tökéletes állapotban.

− Az úgynevezett egytusos helyzetek kezelése külön fejezet a vívásban?

− Így is mondhatjuk, de mivel Londonban nem történt meg velem hasonló, hiába figyelmeztetett többször is mesterem, Somlai Béla, ösztönösen elengedtem a fülem mellett az intelmeit. Mostantól sokkal több időt kell fordítanunk a kiélezett szituációk kezelésére, de a ló túlsó oldalára nem szabad átesnünk. A leghelyesebben akkor járunk el, ha a világbajnoki tapasztalatokból a pozitívakat hasznosítjuk, a hibákat pedig megpróbáljuk kijavítani.

− Akadnak, akik azt mondják, eleve hátizsákkal állt föl a pástra a Syma-csarnokban, hiszen a vb előtt a csapból is Szilágyi Áron folyt: a fotója ott virított a plakátokon, az esemény kampányfilmjében főszerepet vállalt, a sajtó szinte megelőlegezte az aranyérmét...

− Én meg azt mondom: mindezt inkább édes tehernek tekintettem. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy egy legendák sorával teli sportág hazai rendezésű világbajnokságának én lehetek az arca. Arra pedig kényesen vigyáztunk: a felkészülésemet egyáltalán ne zavarják meg a felkérések, ezért öt héttel a vébé előtt már kizárólag a vívásra összpontosítottam, nem vállaltam semmiféle egyéb feladatot.

− Pedig azt is beszélik, hogy a vívóknak jóval több a szabadidejük, mint a sportolók zömének, mert a sportág kevésbé edzésigényes. Kikéri magának?

− Egyáltalán nem, mert van benne igazság, hiszen alapvetően technikai sportról beszélünk. De ugyanígy igaz az is, hogy az utóbbi időben az állóképesség is döntő tényezővé vált, ezért heti kilenc-tíz tréning nélkül már lehetetlenség a topon maradni. S hogy tényleg rohamosan nőnek a követelmények, arra jó példa: tizenhét évesen a mostani mennyiség töredékét edzettem. Pedig az azért nem volt olyan régen.

− Sőt az is mostanában történt, hogy a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatos osztályába járt. Elmereng néha még az ánégyzet plusz bénégyzeten?

− Ha azon nem is, azon igen, hogy vajon az ikerprímek száma végtelen-e. Ez a jelenkori matematikatudomány érdekes problémáinak egyike, s bár föltehetően nem én fogom megoldani a rejtélyt, az ezzel kapcsolatos szakmai anyagokat szívesen böngészem.

− Noha én hoztam szóba a témát, saját, ez irányú ismereteimre gondolva azt javaslom: ugorjunk... Mondjuk, egészen Rióig. Az, aki huszonkét évesen olimpiai bajnok lett, ugyanúgy álmodozik róla, hogy újabb aranyat szerezzen, mint az, aki még sosem állhatott a dobogó tetején?

− Meg nem mondom, más hogyan van ezzel. Én mindenesetre még nagyon sokszor el tudom magam képzelni azon a bizonyos emelvényen. S hogy így legyen, azért éppen úgy bármilyen áldozatot képes vagyok meghozni, mint London előtt.

Szilágyi: nyugodt az arc