Abban az időben emelkedett magasra, amikor a magyar futballnak és a labdarúgó-szakírónak súlya volt. Minél gyengébb lett a hazai labdarúgás, annál inkább emlegették a futball berkeiben, hogy „ugyan, csak kosarazott”, de amíg nem kellett üres magyarázatokat keresni, Borbély Pált megingathatatlannak tetsző tekintély övezte. Noha Albert Flórián soha nem bocsátotta meg neki az 1969 nyarán Dublinban rendezett (győztes) vb-selejtezőt követő súlyos kritikát, amikor egyszer azt tudakoltam a „Császártól”, mit szólt ahhoz, hogy 1964-ben éles bírálatokat kapott az Eb-bronzérmes (!) válogatott, Flóri visszakérdezett: „Miért, nyertünk?” Vagyis az „ír” történetet nem a feddő szavak miatt, hanem azért nem tudta feledni, mert egy héttel később rettenetes sérülést szenvedett Koppenhágában, és ha nincs az a kritika, akkor az őt leterítő Engedahl kapus közelébe sem ment volna a rémes kimenetelű akció során...

Borbély az írásaiban olyan volt, mint a termetében: hajlíthatatlan. Nagy hatású kollégának mondanám, ha nem tudnám, hogy végül is semmilyen hatása nem volt a magyar futballra. Jóllehet sok mindent előre látott, terjedelmes cikkekben világított rá – még jó korban is – a hazai labdarúgás ellentmondásaira, és kitűnő érzékkel elemezte a nyugati világ vagy a brazil futball változásait, esélye sem lehetett arra, hogy gondolataiból valamit is megfogadjanak idehaza. Többet ebben a közegben nem érhetett el, már csak azért sem, mert tőle származik az az alapvetés, hogy nem csupán megszólaltatni, de cipelni is kell a zongorát.

A magyar sportújságírás és futballkultúra jelentős alakja távozott tegnap. Legalább annyira szomorú ez, mint búcsút venni magától a futballkultúrától.